Ha nagyon elszántak vagyunk, mehetünk akkor is, amikor nincs program, azzal az elhatározással, hogy csinálunk magunknak: a helyszín inspiráló környezetet biztosít az alkotó lelkületek kiteljesedésére, állítólag próbatermet is lehet bérelni.

De vigyázat, mert ez nem vasútállomás! Utólag tudom meg, hogy az épület a volt filmgyár díszletfestő műhelye, és 2006 novemberében nyitott kultúrközpontként. Talán azért kapta ezt az asszociációkban bővelkedő nevet, mert hozzá közel egy sínpár fut. De ezt a sötétben nem tudom megállapítani, ugyanis nagyon koncentrálok, hogy ne tévedjek el. Figyelem az eligazító táblákat. Egyszer csak észreveszem, hogy valahol elmaradoznak. Vissza kell menni az utolsóig, és akkor látom, hogy mások is arra tartanak. A környék a „szokásos”, gyáripari romantikával fűszerezett, amennyire nyomasztó és lepukkant, annyira inspiráló külváros. Eszembe is jut az [a]http://www.istenhatamogott.hu/index_hun.html[text]Isten Háta Mögött zenekar[/a] ide illő refrénje: voltaképp innen is látszik a táj, hiába szállított arrébb ez a vagonnal szétsúrolt sínpár. Az épület a családiasan ismerős, szívet melengetően barátságtalan, „tenyeres-talpas” szocreál beltérrel fogad, az igénytelenségnek a kollektív tudattalanunkba égett lenyomataival.

Azért vagyunk itt, hogy belenézzünk a II. Gesztus Fesztivál (dec. 3-9-ig) műsorába, mely nagyrészt amatőr alkotóknak ad lehetőséget a közönség előtti szereplésre. A pénteki program két tánc és egy koncert. A Bijou zenekarra kíváncsi vagyok, de már látom, hogy ezt könnyen elkerülhettem volna, ha belehallgatok a [a]http:[a]http://www.bijoumusic.hu[text]honlapjukon[/a] található számokba. De róluk majd később, hátha addigra elveszik mondanivalóm gonosz(kodós) éle. Ők egyébként is csak a végén jönnek, addig még van sok terünk és időnk.

Miután lemaradtunk a kortárs irodalmi felolvasóestről (Bódis Krisztával és Kiss Noémivel), Nagy Csilla Fünf Minuten című táncáról, és Grecsó Zoltán Set/Kész című darabjáról, megnézzük Krizsán Zoltán apokaliptikus festményeit, melyeket nem látunk jól, mert túl sötét van. Ezek a hallként funkcionáló „csarnokban” vannak felfüggesztve, ahol lehet közösségi életet élni, van két asztal, székek, improvizált büfé, és hideg minden mennyiségben. Míg bámészkodunk, egy hölgy betessékel minket a „színházterembe”, ahol pillanatokon belül, azaz körülményes helyfoglalásunk közepette megkezdődik a Baranyai Balázs által előadott, Juhász Kata koreográfiájából született Fúga című tánc. (Mindkét alkotó ismerős lehet Frenák Pál társulatából). A darabot Bach g-moll hegedűszonátájának fúga része ihlette, és ez is szól alatta. Utóbbi döntés eléggé meggondolatlannak tűnik, mert bármennyire inspiráló is Bach zenéje, esetleg átveheti az uralmat a produkció felett. Ahogyan az meg is történik: a zene fényében a táncos mozdulatai befejezetlennek, nem egészen meg/átéltnek tűnnek, mintha nem érezné pontosan a zenét, vagy a mozdulatok értékét. A fájdalom vibráló, rángatózó, vonagló képei zene nélkül ütősebbek lettek volna.

A néhány perces darab után a „csarnokban” várakozunk a (számunkra) második előadásra: a cseh Adriatic nevű társulat Polaris című mozdulat-művére. Nem fedeztem fel párhuzamokat Tarkovszkij Solarisával, leszámítva talán a nagy csendeket. Itt nincs zene, csak zajok, meg a szereplők által a későbbiekben produkált állathangok. Úgy tűnik, van viszont narratíva: a sarkvidéket először tudatosan megcélzó két utazó egyre céltalanabb, vagyis tudattalanabb, illetve öncélú kalandokba(?) bonyolódik. Mennek, megállnak, állnak, mennek, továbbmennek, megpihennek. Egyre bizarrabb, de mégsem váratlan metamorfózisoknak esnek áldozatul, vagy ezek már nem is ők. A szélsőséges időjárás, az, hogy másképp folyik az idő, megborít bizonyos személyiségstruktúrákat. Pingvin, fóka, a jegesmedve nem itt él, de akkor hogy kerül ide? Az egyik szereplő néha meghal. A darab is többször lezárul, de egyszer sem lesz vége. Kár, mert unalmassá válik, túl hosszú, túlnyúlik nemcsak az utolsó szélességi körön, de lassan az elviselhetőség határán is.

Fázva és idegesen hezitálok, megvárjam-e a Bijou-t. Amikor meghallom az énekesnő sem nem tiszta hangját, sem nem pontos énekét, azt döntöm, nem, de kollégám iránti szolidaritásból mégis maradok. Még néhány dózisnyi ének, véget nem érő pakolások, mintha arra várnán(a)k, hogy csoda folytán megjavul az akusztika. Közben egy önjelölt próféta akusztikus gitárral nyomul, lassan teljes az installáció, amikor ez párhuzamosan folyik az énekkel, az már majdnem katartikus.

Az énekesnő végre felölti piros, díva-tollboáját, és kezdenek. Ez minimál zene, de nem azért, mert csak a lényeges marad benne, hanem mert kevés van benne, túlzottan. A tagok fiatalok, és még igencsak tapogatóznak, óvatoskodnak a dallamok és ritmusok világában. Mindenki nagyon koncentrál, a dobos végig és minden számban ugyanazt a 2/4-es alapot játssza, figyelnie kell, hogy ne rontsa el. A többieknek úgyszintén. A lábdob fadobozzal sem utánozható hangja még sokáig lüktet a fülemben, csakúgy, mint a szövegek kedvesen tinédzseres életérzései a lelkemben. Utóbbiak hozzáférhetők az [a]http://www.bijoumusic.hu[text]oldalukon[/a].

Nem tudom, hogy a hely szelleme ront-e minden produkción néhány százalékkal, vagy azok eredetileg is felemásak. E „valódi” összművészeti esemény olyan, mint egy valódi családi összejövetel: csöppnyit erőltetett, és már várod, hogy leléphess.