Pár éve Art Spiegelman Maus című holokauszt-képregénye kultuszkönyvé nőtte ki magát, gyaníthatóan ez a sors vár az iráni származású, Franciaországban élő Marjane Satrapi lelkesen üdvözölt Persepolisára is. A képregényből készült cannes-i díjnyertes rajzfilm tagadhatatlanul az utóbbi idők legfelejthetetlenebb feldolgozása. Nem rossz ez egy többnyire fekete-fehér, politikai felhangot sem nélkülöző, főleg felnőtteknek szóló animációtól.

A filmen Satrapi négy könyvből álló illusztrált memoárjának kivonatát láthatjuk, többé-kevésbé egyenletesen oszlik el a filmidő a szerzőnő két életperiódusa között: a 70-es és a 80-as évek eleji ártatlan gyermekkor időszakában a főszereplő kislány a történelem passzív áldozataként jelenik meg, míg a második részben – amely a kiábrándult 80-as 90-es évekre tehető – az önmagát kereső kamaszlány ingázásának lehetünk tanúi Irán és Európa között. A színesben megjelenő történetkeretben a már felnőtt Marjane a repülőtér tranzitjában emlékszik vissza gyermek- és kamaszkorára. Nem is lehetett volna jobb helyszínt találni, hiszen a Persepolis elsősorban éppen az „átmenetről” szól, gondolhatunk itt Irán történetére vagy akár Marjane életére. A két átalakulás egy időben történik, de más-más irányba mutat: az iráni nép megpróbáltatásai (Mohamed Reza Pahlavi sah népszerűtlen rezsimjétől az iszlám zsarnokságba vezető úton) párhuzamba állíthatók a főszereplő fájdalmas és mérhetetlenül nehéz felnőtté válásával. S bár Irán és Marjane sorsában közös a szenvedés-motívum, a kislány végül független nővé cseperedik, míg az ország behódól a vallási diktatúrának.

Marjane családja ugyancsak aktív részese a történelmi változásoknak, az iszlám forradalomnak. Vannak bebörtönzött, megfélemlített családtagok, mégis elmondható, hogy a kislány háttere kifogástalan, hiszen szeretetre, megértésre épül. A „lázadó” habitus mindannyiukra jellemző: a szülők tüntetésekre járnak, a nagymama szerint az első házasság csupán „egy főpróba”, kis Marji pedig Che Guevarának képzeli magát. A nyugaton könnyedén megszerezhető javakhoz, mint például a rock zene vagy az alkohol, itt csupán illegális úton lehet hozzájutni, ami jó néhány vidám jelenettel örvendezteti meg a nézőket (számomra a legkedvesebb, amikor Marjane, „tiltott szert”, Iron Maiden kazettát vásárol egy utcai „dealertől”).

A képregény alapján készült animációs filmekre jellemzően a Persepolis szerfelett hű a könyvek stílusához. Az alkotók megpróbálták a lehetőségekhez mérten „mozisítani” a rajzokat. A film a festett háttér, a ténylegesen rajzolt karakterek, valamint 2D-s, 3D-s és a flash animáció keveréke. A Persepolis jelenetei a tiszta feketével, fehérrel és szürkével kombinálnak. Az alkotók a kontrasztokat használják a nagyobb hatás érdekében, például a lázongó sokadalom Teherán utcáin egynemű fekete masszává változik a tömeg erejét hangsúlyozva, egy lelőtt forradalmár feketén vérző sziluettjét pedig addig látjuk, amíg az egész képernyő el nem sötétül. A tradicionális burka, ami megfosztja a nőket az egyedi megjelenésüktől, szintén egynemű fekete, noha a szemek ebben a filmben is sokat elárulnak.

Satrapi egyébként számos népszerű kulturális utalással dúsítja a filmet a jól ismert Derrick című tévésorozattól egy bécsi jelenetben egészen Munch leghíresebb festményéig, a Sikolyig. De ha nem vagyunk elég szemfülesek, és nem vesszük észre őket, az sem baj, attól még a film ugyanolyan élvezhető marad. A Persepolis bármely pillanatáért hálás lehet az ember.

Marjane szívmelengető története nem akar szembeszállni politikai eszmékkel. A lehető legszeretetreméltóbban, jázminillatba burkolva mutatja be a forradalmi Iránt egy összetartó család mindennapjain keresztül. Végszóként Marjane imádnivaló nagymamájának Shakespeare-t idéző bölcs tanácsát osztanám meg az olvasóval, mely magát a főszereplőt/szerzőnőt is átsegítette a nehézségeken: „Az életben sok fasszal fog összehozni a sors, ha megbántanak, gondolj arra, hogy ostobaságból teszik: nehogy beleess abba a hibába, hogy viszonozd a gonoszságukat. A keserűségnél és a bosszúnál nincs rosszabb a világon. Maradj mindig hű és méltó önmagadhoz!”