Természetesen nem minden előzmény nélküli Lakatos István legfrissebb alkotása, az író alaposan bemelegített már a most megjelent könyvéhez: 2006 óta szinte minden évben bezsebelt egy elismerő díjat, s valamennyi díjazott alkotásában kiemelt szerepet játszott a képekbe, képregénybe bújtatott komikum. Szépen lassan tökéletesen összeérik a szöveg és a rajz együttese, egy lezser, groteszk fűszerezésű agymenésben, pontosan úgy, mint ebben a hőstörténetben.

A központi szerepet betöltő narrátorból az első oldaltól – mintegy gombnyomásra – ömlik a látszólag cenzúrázatlan szövegelés, teljesen mindegy, hogy éppen merre tart a történet főszereplőjének, Emmának, a Messzi-Messzi Nagyváros árva sorsú besurranó tolvajának világmegmentő szuperhőssé avanzsálása – ami tulajdonképpen maga a keretsztori is egyben. Persze nem akármilyen világot kell itt megmenteni, nem akármilyen főellenségtől. A talpraesett Emma a rendkívül nyűgös és erősen önbizalom-hiányos és igencsak paranoiás feltaláló-fizikus, Nikola Tesla személyének segítségével próbálja megakadályozni, hogy a gonosz Doktor Korv („a KORV azt jelenti svédül, hogy KOLBÁSZ! De ennek nincs semmi jelentősége.”) az egész világot megbetegítve a hatalma alá hajtsa azt. A szerencsétlen, „tenyérbe mászó kis sznob mitugrász” Barnabás valamint a fiú nagybátyja, a szófukar Lőrinc (aki egyébként egy vízidisznó…) bár az úgynevezett „jó” oldalon játszanak, nem sok fát tesznek keresztbe a siker érdekében – persze ezt nem is várja el tőlük senki (a legkevésbé persze a narrátor, aki legalábbis ugyanúgy savazza őket, mint főhősnőnk általában).

A hanghordozás tudatosan szatirikus, mintha a narrátorunk sem a történetet, sem önmagát nem venné igazán komolyan. Csak úgy mellékesen kiköhögi magából az eseményeket, cinikus és szurkálódó megjegyzésekkel bombázva a karaktereket. Mintha már annyiszor elmondta volna, hogy már lassan ő is unja, vagy annyira magától értetődő és következetes lenne mindig minden képsor. (Persze tudja, hogy igazából az egész egy nagy agyeldobás, jócskán telitűzdelve vicces narratív zsákutcákkal, indokolatlan mellékvágányokkal.) A képtelenségek sorát csak úgy, egy szuszra, unottan-gyorsan eldarálja nekünk, olvasóknak. Önmaga paródiájává válik, de ez is volt a célja, ezzel kaszál a legnagyobbat. Viccesen zárójelbe teszi saját magát, ezzel szórakoztatva minket és saját magát is (jókora sikerrel). Hasonlóan parodisztikus jellemmel bírnak a fentebb nevükön nevezett szereplők is. A nagy feltaláló, aki akut üldözési mániában szenved – a KACSÁTÓL, és olyan szerkezeteket talál fel, amelyek gyakorlatilag semmire sem jók. Barnabásnak meg sem kellene szólalnia, komornyikkal vegyes úrifiú kinézete önmagáért beszél, ahogyan Lőrincé is (aki egyébként tényleg nem is szólal meg). A rossz és a (rossznál egy fokkal jobb) jó csapat küzdelme leginkább a gyerekkori bújócskákra és számháborúkra emlékeztet: A szupererők próbálják kicsinálni egymást a fantasztikusan nagy városban, az egész egy jó játék, ami – másra nem is számíthatunk – abszurd végeredménnyel zárul.

Az elbeszélői technika tehát szintén nagyon sokat dob a történet viccességén. Mintha egy hosszú, sokszor logikátlan és inadekvát asszociációs láncot hallanánk – persze mindez mégis mesteri összevisszaságba huzatolva. Már-már előttem lebeg egy vízió, amint Lakatos István leül a rajzasztalhoz egy kicsit firkálgatni, közben pedig az általa már előre megteremtett Tesla-gondolatolvasó-gépezetbe folynak bele a jobbnál jobb, lehetetlenül abszurd gondolatfoszlányai, hogy az végül mindezek végtermékeként – mint egy nyomtató – kinyomja magából magát a könyvet, rajzostul-szövegestül, ami csak belefér. Csak úgy hemzsegnek a józan értelemtől mentes mellékmondatok és elvarratlan szálak, amelyek felbukkanásával újra és újra sikerül meghökkenteni a gyanútlan olvasóközönséget, akinek ezáltal is garantált a szórakozás. A józanságnak itt helye nincs, ez természetesen teljesen világos, különben nem is működne ilyen jól.

Egy gondolat erejéig érdemes még egyszer górcső alá venni a rajzi hátteret is: a megrajzolt karakterek elképesztően kifejező mimikát és vonalakat kaptak, a laza tollvonások nagyon a helyükön vannak. Nevezhetnénk e könyvet képregénynek is, ám ez esetben mindenképpen szót érdemel a könyv hagyományosnak cseppet sem nevezhető megmunkálása. Lakatos István ugyanis szakít a képregény adott, szabályos négyzetekbe zsúfolt párbeszédeinek sorozatával, ahol a képek egyértelműen dominálnak a szöveggel szemben. A kettő szorosabb interakcióba lép egymással, a szöveg számos helyen átalakul rajzolt szöveggé (ha valaki szeretné látni, hogyan kell gonosz nevetést rajzolni, itt megtalálja), a történésre, az elbeszélésre folyamatosan reagál egy-egy jól ülő humoreszk. Újra és újra ott motoszkál bennem az író fülszövegben megfogalmazott rövid kommentárja, miszerint valójában előbb születtek meg a karakterek a rajzpadon, csak aztán szövődött hozzájuk maga a történet, az őket körülölelő világ.

Összességében tehát egy nagyon eltalált, könnyed képesregényről beszélhetünk, amelyben minden elképzelhető fantáziaszülemény helyet kapott – biztosak lehetünk abban, hogy Lakatos Istvánnál egyik gonosztevő és szórakozott professzor sem panaszkodna kispadra kerülés miatt. Teljesen groteszk, de végtelenül intelligens és igényes poénjai feltartóztathatatlanul megnevettetnek, korhatártól függetlenül. Megkockáztatom, hogy Lakatos István frissessége és egyedisége idén sem marad díj nélkül, olvasóinak jókedvét legalábbis máris zsebre teheti.

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár

Kolibri Kiadó, 2015

176 oldal, 2490 Ft