Képzeljünk el egy luxusszállodát, ahol magányos emberek töltenek másfél hónapot, és igyekeznek párt találni a nekik szervezett eseményeken, közös ebédeken, táncesteken, használhatják a jakuzzit, a teniszpályát és a yachtokat. Ez idáig nem hangzik rosszul. De ha hozzátesszük, hogy a nagyobb hatékonyság érdekében a vezetőség folyamatosan felügyeli az eseményeket, és minden lehetséges ponton be is avatkozik, már kezd kényelmetlenné válni a szituáció. A Hotel vezetőitől kapott hátszél pedig nem segít a bátortalanságon és az önbizalomhiányon, éppen ellenkezőleg.

Itt nyilván sokunknak beugrik a báljelenet a cseh újhullám klasszikusából, az Egy szöszi szerelméből (Milos Forman, 1965), amelyben külön asztaloknál ülnek feszengő nők és férfiak, időnként lopva egymásra pillantva. Kimondatlanul is mindenki tudja, hogy az est valójában egy felülről irányított párválasztó, ahol a helyi cipőgyár igazgatója a munkáslányokra kopaszodó, sörhasú katonákat igyekszik rátukmálni. Ő az egyetlen, aki nem érzi magát kínosan, mivel úgy gondolja, elég egy csapatnyi férfi, ugyanannyi nő és pár órányi tánczene, hogy szárba szökkenjenek az érzelmek. Épp csak az emberi tényezőt felejti ki az egyenletből, ez adja a helyzet abszurditását. 50 évvel később, amikor a kapcsolatok kiüresedése az egyik legnépszerűbb közhely, Yorgos Lanthimos megismétli ezt a jelenetet egy olyan közegben, ahonnan kikoptak a valódi érzelmek. Sőt, a magánéletbe való külső beavatkozás ötletét kiterjeszti a cselekmény egészére. De míg a Szösziben nem volt tétje a párkeresésnek, A homár vendégeire komoly határidős nyomás nehezedik: ha nem sikerül 45 nap alatt párt találniuk, büntetésből állattá változtatják őket a szálló Transzformációs Termében. Ez az ötlet teszi bizarrá és nagyon egyedivé a filmet.  

David (Collinn Farrell) frissen érkezett szállóvendég. Belépéskor megkapja az uniformizált ruhatárát, a merev szabályok és a szigorú tilalmak pontos jegyzékét. Ekkor még nem tudja, hogy annak, aki megszegi őket, kemény megtorlás jár. David számára nem jelenet gondot barátokat találni, annál nehezebben megy az udvarlás. Két újdonsült cimborájával, Pöszével (John C. Reilly) és Sántával (Ben Whishaw) beszélik meg a félelmeiket. Kezdetben még segítenek is egymásnak, de ahogy fogy az idő, egyre nő köztük a feszültség. A legtöbb vendég inkább megjátssza az érzelmeket, és gyorsan keres maga mellé valakit, minden jobb, mint állattá változni. A helyzet még jobban kiéleződik a vadászatokon, ahol riválisokként indulnak. És hiába kapnak egyenruhát, a különböző adottságaik miatt nem indulnak egyenlő esélyekkel. A tét pedig nagy: extra napokat nyer az, aki leszed egyet a közeli Erdőben gerillaként bujkáló Magányosok közül.

A film trailere

Az erdőlakók képviselik a legfőbb ellenséget a szálló vezetői számára. Gondolhatnánk, végre egy alternatíva, itt egy közösség, aki fellázad az embertelen szabályok ellen! De az ő értékrendjük sem jobb: itt nem tettetni, hanem rejteni kell az érzelmeket. A legenyhébb romantikus gondolat is elhajlásnak számít és kegyetlen megtorlással jár. Titkos akcióra készülnek, hogy szétválasszák a szállóban összeboronált párokat.

Adott tehát két ellentétes csoport, ami nagyon is átjárható mindkét irányban. Erdő vs. Hotel – íme a szinglik és a kapcsolatban lévők harca görbe tükörben. A harmadik pólus, a társadalmi környezet beemelésével válik a film disztópiává: megjelenik még egy helyszín, a Város, ahol a rendőrök szúrópróba-szerűen ellenőrzik a civilek házasságlevelét. Nem nehéz kitalálni, hova kerül az, akinek nincs ilyen papírja. A Hotel valójában egy büntetés-végrehajtó intézmény, ahová senki sem önszántából megy, ami egészen más színben tünteti fel. 

Egy olyan világ tárul a szemünk elé, ahol a megjátszott és elfojtott érzelmek miatt mindenki érzéketlenné vált. Szerelem nincs, a párokat csak a közös hiányosságok tartják őket össze. Felszínes szempontok alapján választanak maguknak szerelmet: a rövidlátó rövidlátót keres, a nő, akinek gyakran elered az orra vére, hasonló problémával küzdő férfit. A párok üres faarccal beszélgetnek egymással, és valójában ki nem állhatják egymást.

A filmet rendező Yorgos Lanthimos 

A rendező nevéhez két korábbi film is fűződik, amelyben a szereplők teljesen ledobták magukról az érzelmeket és robotokként viselkednek: a Kutyafog című rendezése 2009-ből (ez hozta el számára az ismertséget), illetve az Attenberg (Athina Rachel Tsangari, 2010), amelynek producere és szereplője is volt. Ezekhez a filmekhez képest A homárban kevesebb a játékosság, helyét az erőszak veszi át, ez azonban mindig a képen kívül történik. A kegyetlenség forrása az elembertelenedés, az empátia teljes hiánya. Az érzéketlenséget, akárcsak a Mechanikus narancsban (Stanley Kubrick, 1971), a teátrális eszköztára erősíti, stilizált színészi játék, az arcjáték hiánya és a tipizált karakterek. A kosztümök helyszínenként változnak: a Hotelhez a menedzser ruha, az Erdőhöz a gerilla öltözet, a Városhoz pedig a fekete öltöny kapcsolódik.

A film narrációja a film közben vesz egy fordulatot. Először a narrátor csak David gondolatait árulja el, de később egyre több apró jel utal arra, hogy nem egyszerűen mindentudó elbeszélőről van szó, hanem valamiért különleges a pozíciója. Posztmodern kiszólásai akkor nyernek értelmet, amikor maga (Rachel Weisz) is megjelenik a cselekményben, és találkozik a férfival. Úgy tűnik, hogy valójában a saját történetét meséli, amelynek az előzményeit Davidtől hallotta, csak az ő szavaival adta őket vissza. 

A homár tele van poénokkal, apró csipkelődésekkel, ezek adják meg az ironikus alaphangját. Csak két pálda, ami visszaadja a film humorát: a Magányosok csak elektronikus zenére táncolnak, hogy elkerüljék az érzelmek kialakulását. Az egyedüllét legfőbb fokmérője pedig az, hogy nincs, aki bekenje a fájós hátunkat izomlazító krémmel, ott, ahol mi magunk nem érjük el.

Lanthimos nemcsak az emberek felszínességén gúnyolódik: kellő öniróniával a saját filmjét is parodizálja. Vonósokra írt, eltúlzott, szívszorító zenével és az akciódús jelenetek radikális lelassításával hívja fel a figyelmet arra, hogy a filmjét és az abban megfogalmazott társadalomkritikát sem kell annyira komolyan venni. 

A rendező  Efthimis Filippouval közösen írt forgatókönyve a film legnagyobb erénye. A szerzők a barátaik hosszas megfigyelése után kezdték kidolgozni az ötletet, miután sokukon megfigyelték az egyedül maradástól való félelmet, a pánikszerű házasodási hullámot és a nemlétező társadalmi nyomástól való szenvedést.

A film a defektes emberi kapcsolatok korának remek kritikája, és mint ilyet, néha nem is könnyű nézni, de érdemes.

A film adatlapja a Jameson CineFest honlapján.