A Miskolci Nemzeti  Színház előadását a Thália Színház nagyszínpadán láthatta a főváros közönsége, az egy héten át tartó Vidéki Színházak Fesztiválja keretében. A rendkívül baráti jegyáraknak, a miskolciak igencsak jó hírének és a nyári böjtnek köszönhetően a teátrum teljesen megtelt, a csak szórakozásra vágyó közönség és a szakma prominens képviselői egyaránt képviseltették magukat. A kevés szerencsés vidéki előadásról van szó, amely túlélte évadát. A nyári szünet utáni felújításra remek alkalmat ad egy fesztiválszereplés, és ugyan az első negyedórában még érezni lehetett egy kis ritmustalanságot, ami adódhat az új helyszínből, ez hamar elmúlt. Mégsem ragadt az előadás magával és csak néha-néha vitt a játék cinkosként a kétszer egy órás játékidő alatt. Ez következhet abból, hogy Miskolcon a Kamaraszínház adottságai mások, de ismerve annak befogadóképességet, valószínűleg nem erről van szó.

A történet maga faék egyszerűségű, mintha Gogol A revizorát leegyszerűsítenénk, csavarjától megfosztanánk, aztán vegyítenénk valamelyik Feydeau-bohózattal. Adott egy falusi bíró, vén kujon, név szerint Ádám, nem a munka hőse. Annál sokkal jobban érdekli, hogy fiatal lányok és házsártos édesanyjuk körül sertepertéljen. Néha megtörténik, hogy saját galibáját kell elsimítania álnokul a bírói emelvényen, mint jelen esetben, de vesztére most érkezik Walter, a törvényszéki tanácsos, aki a nyilvánvaló formai hibákon túllépve, magát a bűnöst, a mívesen megmunkált flamand korsó elpusztítóját is le szeretné leplezni. A szüzsé nem tartogat váratlan fordulatokat, már a legelején világos, hogy mi történt, és az is sejthető, mi fog. A szituációkból kell a legtöbbet kihozni, helyzetkomikummal, a túlírt jelenetek megnyesegetésével. Ez utóbbi nem igazán történt meg, helyette van egy működő rendezői ötlet, miszerint Sugár írnok (Kokics Péter) jegyzetelés helyett a díszlet falára rajzokkal kommentálja az eseményeket. A probléma ezzel csak az, hogy néha a firkák érdekesebbek a rendezői bal oldalon, mint maga a jelenet a rendezői jobbon.

Emellett azonban akadnak kevésbé működő ötletek is. A mindenféle támadásnak kitett naiv lány anyjának, Márta asszony melleinek gyömöszölése is csak egyszer-kétszer vicces, utána már enyhe mosolyt sem csal arcunkra. Annál megdöbbentőbb viszont, hogy a régi szövegbe beleszőtt néhány obszcénabb szó még mindig olyan hahotát vált ki a közönségből, mintha csak a szilveszteri kabaréműsorra ült volna be. A néző persze azon röhög, amit viccesnek talál, de azért az sokat elmond egy komédiáról, ha a publikum a "szar" szó hallatán derül a legjobban.

Pedig volt ambíció ebben az előadásban. Ígéretes, hogy a játéktér két oldalán előzetes jelentkezés alapján kiválasztott egyszerű színházlátogatók foglalnak helyet a színpadon, viszont aztán ez csak egy ötlet marad, az alkotók nem használják semmire ezt a nem túl szokványos szituációt. A szerencsés nézők se nem résztvevők, se nem kellékek, és mivel a játszók egy részét csak oldalról vagy hátulról látják, talán még csak nem is szerencsések. Önreflexív gesztusok maradnak: a néző ítél, ők viselnek klasszikus bírói talárt és parókát, míg a szereplők korhűre hajazó jelmezeket. Az előadás díszlete kidolgozott; így az is érdekes ötlet, hogy a tanúk emelvénye valójában süllyesztő, amiben szinte eltűnnek és Ádám machinációinak is főleg akkor vannak kitéve, amikor oda belépnek.

Az eltört korsó eseményének lassú fejlődését ellensúlyozza némiképp legnagyobb erénye: Gáspár Tibor alakítása. Ádámja egyszerre szánalomra méltó és tenyérbe mászó, ugyanakkor a karakter ördögi, archetipikus oldalát is megmutatja, nemcsak mozgásában, hanem mimikájával és hanghordozásával is. Mindemellett poentírozásban sem utolsó. Ahhoz azonban, hogy a darab által kínált valamennyi lehetőségét kijátszhassa, egy hasonlóan erőteljes Walterre lenne szükség, és Simon Zoltánnak egyelőre túl nagy ez a feladat. Rusznák András sokkal emlékezetesebb a féltékeny Rupi kifakadásakor és Nádasy Erika is remekül oldja meg a korsó történetének monológját. Czakó Julianna az előadás elején még igen halványnak tetszik, aztán pont ebből a finomságból építi fel a darab legszerethetőbb karakterét a végére.

Az elején említett vontatottság a második felvonás végén a legfeltűnőbb. Ádám lelepleződött, futását a szereplők tekintetükkel követik, ekkor mintegy "vörös farokként" az utolsó hosszú jelenetben felidéződik ama bizonyos estének a története, amikor a korsó eltörött. Új információt ekkor már nem tud meg a néző, de a kötelező köröket le kell futni, mintha a régi szöveg követelné, hosszan, részletesen. Lehet, hogy érdemesebb lett volna markánsabb rendezői értelmezéssel (vagy akár az ismételt tartalom kihagyásával?) frappánsabbá tenni az előadás zárását, s akkor még emlékezetesebb lehetett volna Az eltört korsó.
 

Heinrich von Kleist: Az eltört korsó

Miskolci Nemzeti Színház

Díszlettervező: BOROS LŐRINC
Jelmeztervező: KOVÁCS ANDREA
Dramaturg: ARI-NAGY BARBARA
Ügyelő: LICHTENSTEIN PÁL
Súgó: FEKETE ZSOLT
Rendezőasszisztens: KRISTON SZABOLCS

Éva, a leánya - CZAKÓ JULIANNA
Tuskó Vitus - SZEGEDI DEZSŐ Jászai-díjas
Rupi, a fia - RUSZNÁK ANDRÁS
Brigitta asszony - MÁHR ÁGI Jászai-díjas
Liza - SIMONFI ADRIENN
Margit - KEREKES VALÉRIA
Walter szolgája - TÓTH ANDRÁS e.h./ SOMHEGYI GYÖRGY e.h.
Lány: DÁVID KAMILLA m. v.

Rendező: SZŐCS ARTUR

Thália Színház - Vidéki Színházak Fesztiválja

2015. szeptember 11.