Visszatérő kérdés számomra egy mese kapcsán, hogy vajon mit is kell tartalmaznia egy jó mesekönyvnek? Mi az, amitől szerethető? Mennyi történet-fordulat-szereplő-érték-izgalom kell bele? A kérdés megválaszolása persze majdhogynem lehetetlen, mert a meséket nem grammsúlyra vagy merőkanállal mérik, és a „mennyi” meglehetősen alkalmatlan mércéje annak a varázslatnak, tudásnak és élménynek, melyet egy-egy történet magában rejt.

A mai mesék jelentős része az ősi történetívek szimbolikus, vagy szó szerinti felfeszítése helyett az élet valamely apró, bagatell részletét bontja ki. A kisgyerekeknek szánt mesék sokasága a régi történet-képletek, a mítoszok és legendák átfordítása, egyszerűsítése helyett inkább fordított logikával teremt mesét: nem a nagy egészet képezi le hasonlatok, szimbólumok, redukálások és mögöttes tartalmak révén emészthető mese formában, hanem inkább egy csekély jelentőségű dolgot fúj föl szórakoztatóan fontossá. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy bolhából elefántot csinál, a mese médiumában. Jó esetben ezek a történetek is tartalmazzák – bár bújtatottan – azt a történetesszenciát, mely mozgatója az ember képzeletének. Tehetik ezt azzal az elvvel felfegyverezve, hogy a gyermekek gondolkodását, részletekre fogékony érdeklődését épp ezzel a felépítéssel és témaválasztással visszhangozzák igazán.

Létezik egy Asimpa – a titokzatos szó című díjnyertes portugál mesekönyv, amely egy rejtélyre épül. Ám nincsenek benne különös eltűnések, hatalmas, izgalmas hajszák, vagy óriási felfedezések. Az Asimpa annak a története, hogy van egy ismeretlen szó, melyről senki nem tudja, mit jelent. A mese kibontakozásának a ritmusát a keresgélés, hipotézis-felállítás, vitatkozás adja. A rendhagyó mese műfajából és témájából kifolyólag nem tartalmaz feloldást. Egy olyan él nélküli, vér nélküli krimi, mely az abszurd módon nagy erőfeszítések ellenére nem tartalmazza a megérdemelt megfejtést. A rejtély örök, ám nem is a feltételes célállomás, a szó valós tartalmának felfejtése a lényeges tartalom, hanem az odavezető út, ami meglehetősen szórakoztató.

Témaválasztásából fakadóan a könyv érthetőbb azon gyermekek számára, akik éppen a nyelv belső logikájának tanulásával küzdenek, ezért leginkább a kisiskolások találnak nyelvvel kapcsolatos tapasztalataikra mesebéli visszajelzést. Számukra a nyelv alakításának folyamata a történet által érthetőbbé válik, talán még tanítja is őket a melléknevek, főnevek, határozószavak és egyebek bonyolult rendszerére. A képek groteszk, finom humora azonban jobban értelmezhető egy idősebb gyermek számára, miközben a történet egyszerűsége, helyzetkomikumra épülő vázlatossága talán inkább a kisebbeket köti le. Ugyanakkor a könyvben megtalálható az univerzális tartalom is: a mese egyszerre modellezi minden keresés helyzetét, az emberi babonákat, a véleményalkotás viszonylagosságát. A szó jelentésének ismeretlenségéből adódó bizarr helyzetek mégis talán inkább a felnőttek számára igazán szórakoztatóak. A történet azáltal találhat gyermek olvasókra, hogy reflektál arra az érzésre, mely megfogalmazódhat  bennük, amikor a felnőttek ismeretlen szavakat használnak körülöttük..

Az Asimpa története egy illusztrátor, Catarina Sobral fejéből pattant ki, s mint ilyen, a történet képei és szövege egyetlen megbonthatatlan egységnek tekinthetők. A könyv súlyát és lényegét azonban a képek adják, ehhez képest a szavak – bár épp ez a témája a történetnek – csekélyke hangsúlyt kapnak a könyvben, csak képaláírásként, vezérfonalként irányítják az olvasót. Sobral képei gazdagon keveredő felületalkotással hatnak. Ezerféle módon hangsúlyozzák a kézi rajzosság gazdag eszköztárát. A képek stílus szempontjából lenyűgözőek – rusztikus vonalak váltakoznak a sima kitöltésekkel, dinamikus színpalettával; a figurák és a környezet is bájos, megkapó, humorral fűszerezett ábrázolással jelennek meg. Az illusztrációk visszaadják,sőt fokozzák a könyv humorát. A képek rajzolója a gazdag technikai megoldások mellett rengeteg apró izgalmas részlettel egészíti ki a történetet. Azonban a képek erejét nem a felszíni megoldások adják. ­A rajzok többrétegűsége abban is megmutatkozik, ahogyan az első benyomás után az apró részletek az újabb és újabb beleélés lehetőségét hordozzák magukban. Sobral a képi szerkesztés izgalmas keverékét teremti meg, felrúgja a perspektívát, és reflektál a kisgyermekek saját rajzi világára. A kiszínezés, a satírozás, vagyis az illusztrátor eszközválasztása is a kisgyermekek nyomhagyás-élményét idézi meg, zsírkrétát markoló, izgatottan firkáló gyermekkezek képzetét kelti. Keveri a tipikus nézőpontokat, az egyszerűsítést a pontosan lerajzolt részletekkel. Ősi-egyiptomi módra kibabrál a valósággal, hogy cserébe a dolgok és világ esszenciáját képezze le. Felfeszített és kilapogatott terei izgalmas nézelődést jelentenek az értő szemnek, míg a gyermekolvasókat furcsaságával bosszantja és szórakoztatja. Érdekes módon a gyermekek könnyen elfogadják egy-egy meseillusztráció ábrázolási konvencióit, a valóságközelieket szinte azonosítják is azzal, ugyanakkor a Sobral könyv szándékolt furcsasága az ő figyelmüket sem kerüli el, felfedezik és megfejtik a képi humor elemeit.

Az Asimpa könyv másik karakteres jegye, hogy az illusztrátor a képek stílusában komponálta meg a szöveg vizuális megjelenítését is. Maguk a betűk is ritmusosan, játékosan rendetlen, rajzolt betűk. Ezáltal a legelső – kézzel íródott – könyvek korszakát idézik fel, mikor az írás és a kép egyetlen összefüggő technikai egységet alkotott. A betűk szabálytalan ákom-bákom kinézete szintén a nyelvtanulás, és az írás-olvasás megtanulásának és nehézségeinek emlék-felidézést indítja be. A tipográfiai játékosság jól-rosszul használt módszerei gyakran jelennek meg gyermekkönyvekben. Ez a tendencia ellentmondásos helyzetet szülhet, hiszen a könyvtervezők a leggyakorlatlanabb olvasók szemét állítják nehéz próbák elé, más szempontból viszont lehet a tanulás-tanítás hatásos eszköze is, mert a tipográfiai játékosság a folyékony olvasást előkészítő, a figyelmet és szóképfelismerést fejlesztő olvasási gyakorlatokat is megjelenítheti a mesekönyv barátságos műfajában. Az Asimpa ezt a tipográfiai bohóckodást csak visszafogott mennyiségben alkalmazza. A történet szövegén kívül sok egyéb felirat is megjelenik az illusztrációkba építve, viszont nem egységesen minden oldalpáron. Az alkotó néhány helyen kihasználja, hogy szavakkal, szövegképekkel, rajzolt feliratokkal továbbvigye a szókeresés témáját, máshol viszont kihagyja ennek remek lehetőségeit. Érdekes helyzetet teremt az is, hogy a könyv portugál nyelvről való fordítás: néhol lefordításra kerültek a képekbe komponált feliratok, más oldalakon viszont nem, ezáltal az olvasó hol otthon érzi magát a történetben, hol pedig épp idegen országban jár.

A történet könyvteste újra felveti a mennyiségi kérdést – milyen formátum és méret lehet megfelelő egy gyermekkönyv számára, hogy ne okozzon kényelmetlenséget az olvasás és képnézegetés közben? A könyv, ugyanúgy, ahogy a titokzatos szó kis jelentőségű rejtélye, termetesre van duzzasztva: szélesebb, magasabb az átlagos gyerekkönyveknél. A képek a tekintélyes méretű oldalpárokon nagy teret kapnak, az összkép elegánsnak hat. Mintha a satírozott felületek a Sobral-féle eredeti képek valós méretében szerepelnének, ezáltal a részletekre is nagyobb hangsúly kerül.

Az Asimpa magas színvonalú, izgalmas képi világával és különös elgondolású történetével üde színfolt a sok sablonosan megírt és megrajzolt gyermekkönyv között.

Catarina Sobral: Asimpa - a titokzatos szó
Vivandra Kft., 2015
40 oldal, 2900 Ft