Aja nagy áttörést hozó debütálása, a Magasfeszültség után csupa horror remake-et rendezett, legyen az a Sziklák szeme, a Tükrök, a Piranha 3D, vagy a direktorként nem, de producerként és íróként jegyzett Maniac. Ismét hozott anyagból dolgozott, de először készített regényadaptációt a Szarvak alkalmával, nem úgy Radcliffe, aki eddig tini és dark fantasy, valamint gótikus horror sikerkönyvek moziverzióiban játszott, illetve ifjú írót alakított (Öld meg kedveseid). Hősének ezúttal nem villám alakú sebhely, hanem ördögszarv van a homlokán. (A villámot formázó heg sem túl biztató, például kísértetiesen hasonlít British Union of Fascists logójára.) Mind Aja, mind Radcliffe specialisták, úgy tűnt tehát, remek kezekben van Hill regénye.

Adaptációjuk elég hűen követi ugyan a regény cselekményét, de nem nevezhető szolgai iparosmunkának, hisz több ponton eltér a könyvtől, és számos új jelenetet tartalmaz. A legmarkánsabb különbség, hogy a film már nem bosszúsztori, hanem whodunit (kitette?) detektívtörténet, melyben a főhős természetfeletti szuperképességét latba vetve nyomoz szerelme gyilkosa után. A regényben meglepően korán megsejtették velünk, hogy ki a gyilkos, Aja ezzel szemben már a film expozíciójában bemutat olyan karaktereket, akik Hill történetében csak később bukkantak fel, nyilvánvalóan azért, hogy a főhős (és vele együtt a néző) minél több személyt gyanúsíthasson.  

Míg a regény hőse csak sodródott az árral, a film protagonistája sokkal aktívabb, elég a jelenetre gondolni, melyben egy kocsmában faggatózik a gyilkosságról, remélve, hogy a szarvai delejes hatása alatt valaki elkotyog neki egy nyomot, amin elindulhat, és persze így is történik. Ez már csak azért is adekvát, mert egy regény hőse lehet passzív, egy film viszont unalmassá válik célorientált hős és általa kierőszakolt konfliktusok nélkül. Hisz egy író tetszése szerint engedhet betekintést hőse tudatfolyamába, belső színeváltozásaiba, egy film viszont közvetlenül csak a felszínt képes ábrázolni, egy mozinak vizuálisan dinamikus jelenetekből kell összeállnia.

Ennek a stratégiának az előnye, hogy Aja képes arra, ami Hillnek nem sikerült: fokozza az izgalmakat, emeli a téteket, mivel csak később árulja el nekünk, hogy ki lehet a tettes. Nem a történet harmadánál, hanem a kétharmadánál. Mivel a filmek kétharmadánál különösen ildomos egy olyan csavarnak bekövetkeznie, ami átfordítja a cselekményt a tárgyalás középső felvonásából a megoldáséba, Aja ezzel a forgatókönyvírás, a filmdramaturgia szabályainak tesz eleget, egyúttal kijavítja az író ezen hibáját. Ráadásul, köszönhetően annak, hogy sokáig nem sejtjük, ki a tettes, maga a főhős is gyanússá válik. Nem csak a pszichothriller és a krimi zsánere viszi a hátán a filmet, de egyfajta határidő-dramaturgia is: ezúttal ugyanis nem telt el egy év a gyilkosság és a főhős átváltozása között, és a rendőrség épp talált egy szemtanút, aki bevallása szerint látta, ahogy Ig megöli barátnőjét.

Nem volt elhibázott ötlet filmre vinni Hill regényét, hisz az író bizarr agymenése alapállásból jóval hatásosabb mozivásznon, mint egy könyv lapjain. A könyv legsokkolóbb és egyben leghumorosabb jelenetei – amikor Ig felfedezi a szarvak erejét és embereken kísérletezik vele –  még ütősebbek Aja és Radcliffe felnőtt korhatáros mozgóképes tolmácsolásában. Egy író azt vet papírra, amit nem szégyell, de színészekkel nem lehet bármit eljátszatni, így a szarvak hatására magukból kiforduló emberek zsigeribb hatást gyakorolnak a mozgókép médiumában. Ajának ráadásul találó ötletei is támadtak, például egy pazar vizuális trükkel zárja keretbe filmjét. A nyitányban Iget és szerelmét látjuk turbékolni egy földi paradicsomnak beillően idilli jelenetben, a kamera viszont leereszkedik a föld alá, szinte már alászáll a (földi) pokolba, ahol másnapos hősünk épp ördögszarvakat fedez fel a fején. A zárásban ugyanez a megoldás tér vissza, de Aja csavar rajta egyet. A földi paradicsomból mennyország lesz, és kiderül végre, hogy flashbacket vagy flash forwardot láttunk-e a nyitányban.

Hátulütő, hogy a regénynek csak a legjobb jelenetei mutatnak jól a mozivásznon, Hill történetének struktúrája viszont alaposan megnehezíti Aja dolgát. Aki sikertelenül próbálja filmre átültetni a regény flashback-szerkezetét. Hogy nála nem telik el egy év a rémtett és az átváltozás között, az jó ötlet, hisz fölösleges flashbackek helyett feszültséget teremt, a gond inkább az, hogy a regény (a gyilkosságnál korábbra való) visszatekintéseinek szerves szerepe volt a történetben. A könyv a múltban való kutatásról szólt, hisz a jelenbeli cselekményszálban nem volt rejtély, mivel sejthettük, hogy ki a tettes. A könyvben az indíték a kérdés, a filmben pedig a gyilkos kiléte. Hill a két idősík váltogatásával feszültséget is teremtett, ezzel szemben Aja átdolgozásában a rejtély és a feszültség egyaránt a jelenbeli cselekményszálban rejlik, a flashbackek így öncélúan hatnak, hiába próbálja meg a rendező jelenbeli eseményekhez kötni, azokba integrálni ezen szcénákat. A visszatekintések szabotálják a film tempóját, pedig a cselekmény felpörgetése és dramatizálása lehetett volna a történet továbbgondolása Aja részéről.

E film cselekményének nagyregényes voltát kompenzálhatnák az ötletes horror szcénák és effektek, Aja filmjében viszont ezek is öncélúak és fantáziátlanok, visszavetik a nélkülük is olajozottan működő cselekmény tempóját. Hogy a Szarvak az érdekesebb kortárs horrorfilmek közé tartozik, azért tehát elsősorban Hill érdemel dicséretet.

Szarvak (Horns)
Színes, amerikai-kanadai, 123 perc, 2014
Rendező: Alexandre Aja
Író: Joe Hill
Forgatókönyvíró: Keith Bunin
Zeneszerző: Robin Coudert
Operatőr: Frederick Elmes
Producer: Alexandre Aja, Riza Aziz, Cathy Schulman
Vágó: Baxter  
Szereplők: Juno Temple, Daniel Radcliffe, Heather Graham

18 éven aluliaknak nem ajánlott!