A címet már rögtön a nyitány megmagyarázza: a főhős, Ignatius Perrish (beszélő név, a perish jelentése: megsemmisül) egy reggel arra ébred, hogy az ördögöt idéző szarvak nőttek a fején. E természetfeletti és abszurd jelenség érthetően váratlanul éri, de korántsem előzmények nélkül való, így akár metaforikusnak is nevezhető. Ig szerelmét, Merrint (utalás az Ördögűzőre) egy évvel ezelőtt megerőszakolták és megölték, a tettest ráadásul azóta sem fogták el, és ha ez még nem lenne elég, a kisváros lakossága hősünkre gyanakszik azóta is.

Ig egy éve padlón van, ám előző este minden addiginál mélyebbre itta le magát, ezért nem is emlékszik semmire. A történet a bonyodalma alapján főleg a horror zsánerébe sorolható: Hill a filmekben is gyakran alkalmazott amnéziával (mint fordulattal) indítja a cselekményt, amit egy szürreális, sőt egyenesen kafkai átváltozás követ. Ig nem bogárrá, hanem magává az ördöggé alakul át, ami érthetően rémülettel tölti el, eleinte például arra gyanakszik, hogy megháborodott. Ezen a ponton ráadásul még pszichothrillerbe is fordulhat a történet, hisz végig Ig fejébe vagyunk bezárva, sosem tudhatjuk, hogy mi valóság és mi az ő szubjektív észlelése.

Hill ezt követően is képes fokozni a furcsaságokat: hősünk szarvait mindenki más is látja, aki találkozik vele, csak épp alig vesznek róla tudomást, nem tulajdonítanak neki jelentőséget, viszont különösen kezdenek viselkedni Ig társaságában. Elmondják neki leggonoszabb gondolataikat, bátorítást kérnek tőle legbűnösebb vágyaik kiéléséhez, mintha csak az ördöggel diskurálnának, ami belőlük is kihozza a gonoszt. Ha pedig hősünk megérinti őket, belepillanthat életük legsötétebb, legtitkosabb emlékeibe. Ezek a vallomások és élmények általában morbidul humorosak, groteszkek és profánok, a történet tehát fekete komédia felé tart. A bonyodalom után az olvasó érdeklődését két nyitva hagyott kérdés tartja fenn, és hősünkkel már csak azért is könnyű azonosulni, mert őt is pont ezek a kérdések foglalkoztatják: mire véljük a szarvakat a fején, és mi történt a barátnője meggyilkolása estéjén? Mivel Ig neve összefonódott az ominózus gyilkossággal, rokonai és barátai hirtelen jött őszinteségükben el is kotyogják neki, hogy ki lehet felelős szerelme megöléséért.

Eleinte azt hihetjük, hogy a műfaj a krimi, és a magyar kiadás fülszövege is ezt ígéri: “...végre kinyomozhatja, ki ölte meg Merrint, és tette tönkre az életét...”. Hill azonban nem az Agatha Christie-féle “whodunit” (kitette?) narratívával tartja fenn az olvasó érdeklődését, hisz az öt fejezetre osztott regény első fejezetének végén el is árulja, hogy ki lehet a gyilkos. A történetet működtető rejtély tehát nem bűnügyi, hanem misztikus. A kérdés nem az, hogy ki a gyilkos, hanem hogy miért és hogyan tette. Hill a krimi megoldásra váró rejtélye helyett inkább a thriller feszültségével, a fantasy furcsaságaival, valamint a horror félelemkeltésével és borzalmaival operál, hisz hősünk nem attól szenved, hogy nem tudja, ki a gyilkos, hanem hogy bár ne tudná, ki ölte meg Merrint.

Hill tehát szokatlanul sokat árul el a regény lendületes nyitányában, és okkal teszi, hisz ezt követően az események felpörgetése helyett flashbackekkel árnyalja karaktereit, szépen lassan elkezdi felfedni azok motivációit és bemutatni az ominózus esemény kiváltó okait. Kezdetben azt gondolhatnánk, Hill minden ötletét felhasználta a regény nyitányában, és aztán remélte, hogy a nyitány lendülete kitart a könyv végéig, de valójában a visszaemlékezések során újra és újra ellene megy az elvárásainknak, játszadozik az olvasóval, újabb és újabb lehetséges motivációkat dob be a gyilkos részéről. Hogy mi történt Ig átváltozásának és barátnője meggyilkolásának estéjén, azt Hill csak a regény fináléjában árulja el, tehát nem tagadja meg az olvasótól a bűnügyi zsánert, csak épp lélektani fogást keresett azon. Hősünk nem a tettes, hanem az indítéka után nyomoz, a visszaemlékezések ráadásul a cselekménynek is szerves részét képezik Ig különleges képessége miatt. Mindemellett a történet főleg arról szól, hogy Ig megpróbálja visszanyerni eredeti alakját és egyben bosszút állni a gyilkoson. Céljai egy tőről fakadnak. A visszatekintések tanúsága szerint angyali természetű főhős szerelme halála után valóban elkárhozott, a világa egy földi pokollá vált. A megváltást keresi, a tragédiát igyekszik feldolgozni.

Hill kétségtelenül remek koncepciót talált regényéhez. Találóan nem az elején, hanem a közepén, in medias res módra nyitja a történetet, egy teljes évvel a főhős sorsát meghatározó incidens, azaz a barátnő erőszakos halála után. A bonyodalom kellően markáns, a főhős különleges képessége pedig attól kezdve szervezi a cselekményt: a szarvak mindenkiből kihozzák az ördögöt, azaz konfrontatív dialógokat teremtenek, és ahogy Ig érintésével beleláthat a másik emlékei közé, az a karaktereket árnyaló visszatekintéseket hoz magával. Hősünkkel amnéziája és sanyarú sorsa okán is könnyű azonosulni, együtt érezni.

A könyvvel a gondok ott kezdődnek, hogy Hill az intenzív felütés után túlírja a regényét. Erősödnie kellene a konfliktusnak és nőnie a téteknek, a thriller és a horror attrakcióiból egyre többet és jobbat kellene kapnunk, de mindez elmarad, helyette üresjáratok és fölösleges körök érkeznek. A történet nyitánya újszerű és sodró lendületű, köszönhetően annak a folyamatnak, ahogyan a főhős felfedezi új szuperképességét, Hill azonban képtelen tartani a tempót, pedig megtehette volna, ha nem odázná el a konfrontációt a főhős és nemezise között.

A regény elejét a horror és a fekete komédia zsánerek sokk-dramaturgiája működteti. Hill mindenben ellene megy az elvárásainknak, hisz hősünk egyik csúnya meglepetésből a másikba esik, ahogy a környezetében élők mind csalódást okoznak neki vallomásaikkal és múltbeli tetteikkel. A szerző kitalált egy olyan koncepciót, aminek köszönhetően futószalagon szállíthatta a szórakoztató szituációkat, ám ő hamar szőrszálhasogató karakterábrázolásra vált (a visszatekintések alkalmával). Az író láthatóan beleszeretett karaktereibe, és nehezen engedi el őket. Abban igaza volt, hogy a koncepciójából idővel drámát kellett kerekítenie, de tévesen nem a cselekmény eszkalálásával, hanem karakterrajzzal próbálta ezt elérni, amiben ráadásul nem bizonyul olyan tehetségesnek, mint horrorban, fantasy-ban és fekete komédiában.

Hill a szürreális felütést követően, azt kompenzálandó elkezd magyarázkodni, mentegetőzni azért, szükségtelenül. A találó indítást követően nehéz letenni regényét, de a történet a vége felé egyre több jóindulatot és türelmet követel az olvasótól. A Szarvak egy tökéletlen, de figyelemreméltó olvasmány. További erénye, hogy Hill részéről akár személyesnek is nevezhető, hisz Ig gazdag és híres művészcsaládból származik, és emiatt mindenki szeretné azt hinni róla, hogy kéjgyilkos - nehéz erről nem arra asszociálni, hogy e könyvet Stephen King fia írta.