A sorozat bonyodalma egy puccs Pakisztánban: az elnököt kivégzik, a posztját kisajátító tábornok pedig már indítaná is az atombombát Izrael felé, mivel papírja van róla, hogy elmebeteg. A zsidó állam és az USA is résen van, azonban ha megtámadják Pakisztánt, biztosan kitör a harmadik világháború. Ezt szeretné békés, pontosabban a lehető legkevesebb áldozatot követelő eszközökkel megakadályozni az USA külügyminisztere, Walter Larson (Robbins), amiben csak régi ismerőse, az iszlámábádi amerikai nagykövetségen dolgozó Alex Talbot (Black) lehet a segítségére, már ha épp nincs betépve.

A sorozat harmadik főhőse egy vadászpilóta, Zeke Tilson (Pablo Schreiber), akit egy anyahajóról küldenek bevetésre, és valahogy mindig belecsöppen az események középpontjába. Az ő karakterében rejlik viszont a széria koncepciójának egyik hibája is: Larsont és Talbotot összeköti ismeretségük, Tilson viszont kívülálló marad. Nyilvánvalóan azért volt rá szükség, hogy hús-vér karakterként izgalmasabbá és egyáltalán, elmesélhetővé tegye az évad néhány akciójelenetét, de a cselekmény üresjáratai és legkínosabb komikus pillanatai is az ő karakteréhez fűződnek, elég arra gondolni, amikor társával együtt katapultálnak pakisztáni területen, és egy excentrikus angol műkincsrabló házaspár otthonában találnak menedéket.

A Krízisben háborúellenes üzenete találó: a pszichotikus pakisztáni tábornok, a háborús kedvű közel-keleti elnökök és amerikai republikánusok karakterein keresztül mutatja be, hogy vezetőink nem feltétlenül azok a tévedhetetlen próféták, akiknek tekintélyelvű pillanatainkban gondoljuk őket. Hanem inkább bigottak, kisszerű pszichés zavarokkal küzdenek vagy csak szimplán ostobák. Jóval kisebb és ártatlmatlanabb dolgokat sem szabadna rájuk bízni, mint egy nukleáris fegyverarzenál. Más kérdés, hogy noha a feszültség forrásaként ezúttal a Közel-Kelet vallási ellentétei szolgálnak, ez a mondanivaló nem újdonság a Dr. Strangelove – avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni hidegháborús szatírája óta.

A Krízisben másik buktatója, hogy a komikumot illetően inkább mennyiségben erős, nem minőségben. A humora nem elég merész vagy ironikus, ehelyett inkább túlpörgetett, harsány, már-már börleszk- és rajzfilmszerű. Ami mögött akár szándékosságot is lehet gyanítani, hisz talán épp a Dr. Strangelove megidézése volt a cél. Ezzel a komikummal viszont nem csak az a gond, hogy idejétmúlt, hanem hogy aláássa a sorozat drámai hatását is. Robbins, Black, Schreiber és másodpilótája, Eric Ladin még akkor is elviszik a hátukon az évadot, ha épp ripacskodnak, de az izgalmasnak és drámainak szánt történetet nehéz komolyan venni a túlontúl komikus hangnem miatt.

A főhősök küldetésének tétje is túl nagy ahhoz, hogy komolyan vegyük. Bármennyire is könnyű elképzelni egy harmadik világháborúvá fajuló közel-keleti válságot a valóságban, nem kell jóstehetség ahhoz, hogy tudjuk, egy tévésorozatban ilyesmi nem történhet meg, hisz a következő évad nem fog egy poszt-apokaliptikus világban játszódni a Mad Max módjára. Tehát nem az a kérdés, hogy sikerül-e hőseinknek elhárítani a nukleáris armageddont, hanem hogy hogyan.

Viszont a Krízisben a megvalósítás terén is lehetne acélosabb. A cliffhangerek hatásosak ugyan, de öncélúak is. A sorozat legváratlanabb és legsokkolóbb csavarjai gyakran könnyedén visszafordíthatók, a konfliktusok túl könnyen oldódnak meg. Egy példa: amikor a Larson által az őrült hadúr megbuktatásával megbízott pakisztáni tábornok elszökik a feladat elől busás honoráriumával a zsebében, a külügyminiszter egyszerűen beszél a fejével, és visszaküldi. Még a forgatókönyvírásban tiltottnak minősülő deus ex macina sem ritka, például végül a pakisztániak elsőként kilőtt atombombája egyszerűen besül.

A túlontúl könnyed hangvétel tehát a sorozat üzenetét is idézőjelbe teszi, a Krízisben így az HBO középszerűbb vígjátékszériái közé tartozik, a csatorna saját gyártású sorozatainak erős mezőnye okán viszont még így is kellemes néznivaló. Készül a második évad, új külpolitikai krízissel, az alkotóknak tehát lesz alkalma javítani.