Jó lenne szavakba kapaszkodni: „filozofikus”, „inspiráló”, „meditatív”, „érett”. „Jazz.” Vagy képekbe: mondjuk ez olyan, mint amikor hajnalban kimész a kert végébe, vagy az erdő szélére, beleszagolsz a levegőbe, és az illaton kívül beszippantod annak a súlyát és formáját is. Nem tudni, hogy még sötét van, vagy már világos, leginkább mindkettő egyszerre. És persze mezítláb vagy a harmatos fűben, de ez már mindenkinek a saját „szép”-e.

De minek szavakba kapaszkodni, amikor itt egy radikálisan más világról van szó: olyanról, ami azonnal beszippant. Minden átmenet és kétség nélkül az „Unknown Kingdome”-ban találod magad, mint Alice csodaországban. A birtokon, ami leginkább a sajátod, ahol örökké hajnal van, vagy inkább a hajnal frissessége, mint egy esszencia.

Határozottan boldog zene szól. Igen, örömzene is, de nem kedélyeskedő, önfeleledt vagy lebegős, hanem (ön)tudatos és átgondolt. Így marad köze(l) a földhöz. Rákényszerít, hogy kívülről szemléld és értsd meg magad meg „ezt az egészet”. Rákényszerít, hogy mélyebbre áss, mint ahonnan a talajvíz tör fel. (Egy módosult tudatállapot sokkal valódibb lehet, mint a valósnak tartott reáliák világa.)

[a]http://info.bmc.hu/site/muvesz/found_page.php?table=ZENESZ&id=208[text]Gadó[/a] 1995 óta él Franciaországban, és autentikus helyi hangokból hozta létre kvartettjét (Sebastian Boisseau – bőgő, Matthieu Donarier – tenorszaxofon, Joe Quitzke – dob ), mellyel utóbbi 4 lemezét készítette (Homeward – 2001, Orthodoxia – 2002, Unknown Kingdom – 2003, Modern dances for the advanced in age – 2004).

Egy-egy fellépésre, vagy albumra azonban szívesen „cseréli le” a zenésztársait: rendszeresen játszott és játszik a hazai jazzélet jelentősebb egyéniségeivel az idősebb (Balázs Elemér, Dresch Mihály, Winand Gábor, Baló István, Szalóky Béla) és a fiatalabb korosztályból (Váczi Dániel, Szandai Mátyás, Bacsó Kristóf). Ezúttal Geröly Tamás (dob), Laurent Blondieau (trombita, szárnyaskürt) és Szandai Mátyás (bőgő) voltak partnerei.

Az estét főképp az Orthodoxia és az Unknown Kingdom szemüvegén keresztül „nézhettük”. A kezdő és a záró opusz az előbbi dallamosabb, simogatóbb, hol vidámabb, hol melankolikusabb repertoárjából, míg a közbülső számok közül néhány az utóbbi infernálisabb és felforgatóbb világából került ki. (Az Orthodoxia a szláv szellem, és annak alkotói előtti tiszteletadás – Tarkovszkij, Dosztojevszkij –, az Uknown Kingdome pedig a nem teljesen ismeretlen, inkább csak rejtőzködő saját világba vezet, ami egyszerre démonikus és felemelő).

Ez a dinamika jellemző az egész koncert, és néhány szám felépítésére is. Az ellenpontozás (akár materiálisan: hangokban/ritmusban; akár hangulati/érzelmi szinten) és a hiányhagyás-hiánytöltés egymást kiegészítő dialektikája. Valamint a meglepetésszerűség: a hangok egyszer csak már dallamok, pedig elsőre úgy tűnt, közük sincs egymáshoz. Az egyéni karakterekből meg egyszerre zenekar lesz. Meglepőek a hangközök: túl nagy, vagy túl kicsi az ugrás innen oda, onnan ide – vagy nem, nem is a távolság, inkább a meglepetés a fontos. A szokatlan és váratlan lépték, játék az arányokkal és a súlyokkal.

Ez a súlyokban való gondolkodás elsősorban Geröly játékában figyelhető meg. A szellősebb, óvatosabb cintányérhangok nehezebb (gyorsabb, hangosabb és mélyebb) nagydobbal/tamokkal váltakoznak. Nem a groove-os, hanem az improvizatív, szolisztikus elemekkel operál, amelyek hol a hiányokba lépnek be, hol együtt haladnak a gitárossal. És ez a hozzáállás a többiekre is jellemző: a zenészek sem nem kísérő, sem nem szóló, inkább együttműködő-kiegészítő funkcióban vannak, hol a szolisztikus, hol a kísérőelemeket emelve ki az egészből.

Ami a koncert felépítését illeti – a későbbiek fényében –, az indítás kezdeti tapogatózásnak tűnik: kicsit lehet tudni, mire számítsunk, de nagyon sosem. Kimért, „slágeresebb” és ismertebb számokkal kezdenek. Aztán jön egy „elszállósabb”, vagy inkább „berántósabb” (talán kevésbé tervezett) rész, majd az első ¾-ed óra után kis pihenő. A visszatérés Geröly dobszólójával indul, melybe Blondieau kapcsolódik be, egyszerre mindkét hangszerén. A folytatás gyorsabb, hangosabb mint az első rész, és egy tektonikus mozgásokat idéző gitármenet is helyt kap benne.

A komolyság és a bohókás játékosság elválaszthatatlanul összefűződik: a záró szám, az Orthodoxia Not used for living opuszának gyászos lemenetei kissé elszomorítanak, mégsem írják felül az amúgy megalapozott „boldog” hangulatot. A rutin és a technikai apparátus birtoklása nem szorítja háttérbe a frissességet, lendületet és kreativitást, a modorosság az őszinteséget. Mindennek az alapja a türelem...