“Mennyire értesz a kardiológiához?” 

Braun Barna, JAK-tábor, 2015.

Az utolsó nap fénypontja: a titkos naplók felolvasása. Aki itt van, bement a régi könyvtárszobába, csak Németh Gábor ül még kényelmesen az egyik műanyag rattanszékben, amikkel a renoválás során újított be a kastély – állítólag télen-nyáron strapabíró, hálás anyag, mondja Borda Réka, biztos jobban tudja, gondolom, ezt tanulja, csak egy baj van ezzel a székkel: gyorsan forrósodik, és ha az ember bőréhez tapad, olyan érzés, mint meginni 2,5 liter kőolajat. Szóval Németh Gábor kényelmesen ül az egyik ilyen műanyag rattanszékben, és Gaborják Ádámmal még éppen elkapjuk a naplóírás legeslegelső történetét. Gaborják sem tudta, hogy Garaczi László és Németh Gábor írták az első titkos naplót, ami annyira titkos volt, hogy még azt sem tudta senki, hogy egyáltalán lesz ilyen. Képzeljétek el – mesél – egy tábortűz körül ültünk, olvastunk, és azt se tudták, mi történik, hallották vissza a történeteiket, varázslatos volt, mintha valami sámánok lettünk volna. 

Mi már tudjuk, hogy lesz napló, és egész héten tudjuk, hogy valaki írja ezt az egészet. Találgatni, gyanúsítani, számolgatni, hogy ki, mikor volt, és figyelni, hogy ki hogyan viselkedik, mikkel terel, kikre terel, stb. – tiszta krimi, mintha bűnözőket keresnénk. Nem is tudom, hogy melyik bizsergés az erőteljesebb: ha nem tudod, hogy figyelnek, csak azt, hogy bármikor figyelhetnek, vagy ha tudod, hogy figyelnek, csak azt nem, hogy mikor. Nem ugyanaz. Bartók Imre és Tóth Kinga írták. Bartók Imi, akárhova néztél, mindenhol ott volt, hajnalig tombolt végig minden napot, és korán is kelt, mert – és éppen ez volt egyik az ellenérv –, részt vett az osztrák műfordító workshopon, mégis mikor lett volna ideje, a szervezők csak nem terhelik le ennyire. Tóth Kinga, szervező, aki végig egy-egy rábízott meghívott közül próbálta eldönteni, hogy melyiktől kapjon agyvérzést, és ha volt szabad ideje, akkor mindenki másnak hallgatta és oldotta meg a nyűgjeit – amint a gyanú megfogalmazódott bennem, egyből el is vetettem, ezt nem csinálhatják vele.

Kétszeresen élveztem a felolvasást. Egyrészt ilyen helyzetekben tapasztalom azt a fajta identitás-képződést, amit úgy gondolunk el, mint a saját magunkról alkotott képünk és a külső, minket elbeszélő történetek egymáshoz simulása. Hogy szeretünk mi dolgokat elbeszélni magunkról, és közben mások is állandóan beszélnek rólunk, hogy úgy mondjam: elbeszélnek – az ú.n. hiteles identitás pedig ennek a kettőnek az együttese. Másrészt ezek olyan történetek, amik az utóbbi 4-5 napban történtek, amiknek többé-kevésbé részesei, létrehozói, közvetítői és szereplői, de – talán – mindenekelőtt tapasztalói voltunk. Hallani két egymástól erősen különböző és érzékeny szereplőt, aki ugyanarról a történetről beszél, amit mind megéltünk, erősíti az azonosság, az ugyanaz és ugyanott érzetet. Újrahallani a történeteket, visszaérkezni az elindulás pillanatába, és lassan újra visszaérkezni oda, ami éppen van.

Hajnalig tánc az írók rakta zenére, amit nem értek, hogy miért csak utolsó estére írják ki programnak, hiszen minden azt megelőző este is ez van. Minél korábbra tolni a lefekvés idejét, azzal, hogy leülünk a kapu előtti padkára, és addig várunk, míg megérkezik Tolvaj Zoltán, Fehér Renátó, Szőcs Petra és Bach Máté is valakivel, hogy egy Woody Allen filmjelenetté szerveződhessünk – mondja Czinki Feri –, akik hiába érkeznek valahogy mindig ugyanoda, élvezik egymás társaságát, és hangosan kacagnak. Másnap már nincs reggeli, ami azért jó, mert reggeli előtt nem szabad elindulni. Ez pedig olyan, mint folyamatosan indulni. Nem az odaérkezésig tartó út, nem a megérkezés, hanem az elindulás meghosszabbítása.

Fotók: Szőcs Petra