"Ha nincs jó, ló a szamár is."

Kemény Zsófi, JAK-tábor, 2015.

Fehér Renátó a magyarországi irodalom- és emlékezetpolitikáról beszélgetett Gács Annával, a Szépírók Társaságának új elnökével és a második mandátumát betöltő JAK-elnökkel, Gaborják Ádámmal. Schein Gábor költő-irodalomtörténész sajnos nem tudott eljönni, úgyhogy a a téma leginkább a száraz irodalompolitika maradt. Fehér Renátó ezzel kapcsolatos szenvedélyes érdeklődésből származó kérdései játékká alakították a beszélgetést. Például egy irodalmi szervezetnek melyikben és mondjuk hogyan kell állást foglalnia a következők közül: Paks, menekültek, stb. A két meghívott vendég válaszai nagyjából megegyeztek, és végre ennek kapcsán felmerült egy igen – a többit nem illegitimáló – fontos kérdés is. Mégpedig az, ami talán megelőz minden egyedi esetet, minden reakciót, minden szavazást: az egyes irodalmi szervezetek hogyan határozzák meg magukat? Mint érdekképviseleti szervezetek, vagy – és valamiért csak ez a kettő hangzik el – pedig mint barátságokon alapuló társaságok, amelyek néha-néha szerveznek irodalmi eseményeket is?

Habár kezdetben az utóbbi, mostanában az előbbi érvényesül – mondja Gaborják. Talán valóban a történelem határozza meg egy-egy társaság mentalitását. És ha van olyan, hogy mindent, de mindent áthatnak az értelmetlenebbnél értelmetlenebb politikai döntések, akkor ez talán éppen most történik.  Ha pedig  ezzel kapcsolatban van állásfoglalás, nem opció úgy tenni, mintha ez minket nem érdekelne, és nem foglalni állást valami mellett vagy ellen. Mert nincs semleges pozíció, nem lehet semlegesnek maradni.

Mán-Várhegyi Réka ezek után jogosan teszi fel a kérdést, hogy mi az alapja a különböző irodalmi szervezetek között dúló-fúló konfliktusoknak, hogy az ebben résztvevő oldalaknak milyen érdekeik vannak, milyen szempontjaik ezzel kapcsolatban. Jelenleg úgy tűnik, hogy azok, akik helyzetükből  adódóan vesznek részt ebben a dialógusban, vagyis azok, akik ma Magyarországon irodalmat csinálnak, csak a konfliktus retorikájánál maradnak, azt hagyományozták rájuk, és azt muszáj nekik alkalmazni. Akkor is, ha nem pontos és érthető minden aspektus. Mert valamiért nem úgy megy az, hogy ha nekem ebben nincs kedvem részt venni, akkor kikerülök a diskurzusból. Mindent áthat az érdekek különbözősége, és azoknak az érdekeknek a különböző módon való képviselete, azaz nincs semleges pozíció. Kettőt jobbra, kettőt balra, és máris ebbe ütközöm – ilyen a jó magyar csárdás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kérdést, hogy milyen hidak és lehetőségek vannak újra felvenni a dialógus valahol rég elvesztett szálait, az a – Fehér Renátó szerint – naív feltételezés mozgathatja, hogy erre a felek részéről is igény lenne. De hogy van e igény: nem tudom meg. Mert a valamikori mindenkorinak hitt konfliktus működteti a fogalmait, és a visszakérdezés mellett valahogy mindig elmegyünk. Ahogy elmennek a rendszerváltás 25. évfordulója alkalmából kiadott antológiában szereplő fiatal költők is a Tokaji Írótáborba. És ahogy ennek az utolsó mondatnak a mélyén feszülő egyszerűség és kézenfekvőség egy réteggel feljebb mégis feszültséget hordoz, úgy lesz a barátságokon alapuló társaságokból is érdekképviseleti szervezet – mert úgy tűnik, a külső fogalmak szervezik a vacsoratársaságot.