Eltelik öt perc, és a színészek már a ripacskodás határát súrolják, eltelik tíz, és már nagyon tudjuk, hogy ők milyen lazák, eltelik negyed óra, és arra gondolok, hány helyen olvastam, hogy semmiféleképpen ne számítsunk egy Forman-filmadaptációra. Hát ez mennyire igaz, hiszen, eddig még egy dal és egy részlet sem hangzott el az ismert történetből.

De aztán mégiscsak megszólal a Vízöntő című szám, otthonosság járja át lelkem, és felteszem mások lelkét is… De a várva várt történet csak nem, vagy csak nagyon nehézkesen, furcsán akar kialakulni: ott van a mindenhonnan kicsit kilógó Claude Bukowski (Mátyássy Bence karaktere tökéletes választás volt), megvan a hippivezér Berger, a nem tudja kitől terhes Jeannie. Megvannak a dalok is, az ismerősek, amiket – igaz angolul – sokan kívülről fújnak.

A Mohácsi testvérek rendezésével nem az volt a probléma, hogy nem egy filmről színpadra való átültetést kaptunk, hiszen Mohácsi János kerek perec kijelentette, hogy ő a filmet nem szerette, mert az szerinte mézes-mázos, jól fésült, cicomázott; a világnak valami keményebbet kéne kapnia. Gondolta ezt már akkor (is), amikor megismerte az 1979-es filmet és most is, amikor színpadon megvalósította. Hogy sikerült-e neki? Véleményem szerint nem. Azzal, hogy a darabot telerakjuk káromkodással, ki-ki (illetve be-be)szólogatunk a közönségnek, és persze aktuális kérdéseket feszegetünk (ld. pl: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok ülőhelyét”, rasszizmus-ellenesség stb.) még nem lesz ütősebb a darab. Mármint nem azt mondom, hogy ezek nem kellenek ebbe vagy akármelyik másik színdarabba, csak nem ekkora mennyiségben, mert így könnyen didaktikussá válnak.

A másik probléma a zene: a legtöbb számnál lecsupaszított, finomkodó zenét kapunk, azaz a hangszeres rész háttérbe vonul, és a vokális vonalra helyeződik a hangsúly, de mivel a szereplők között nincs kifejezetten jó énekes, így ennek előtérbe helyezése nem volt túl előnyös. Persze senki sem mondta, hogy a musical szakmában elhelyezkedő művészeknek könnyű: ők egyszerre színészek, énekesek és táncosok is, s azért e hármat összehangolni elképesztő energiát és koncentrációt igényel. Szabó-Kimmel Tamás erősen közepes színész és énekes kategóriába sorolandó, és csak őszintén remélni tudom, hogy fejlődik még, mert van neki hova. Mátyássy Bencéről már említettem, hogy a karaktere rendkívül jól passzolt a kicsit bizonytalan, a többiekhez képest konzervatív férfi megformálásához – ugyanakkor sokszor hamisan szóló hangja hagyott kívánni valót maga után.

A lányok jobban odatették magukat. Pető Kata játszotta azt a Sheilát, aki középosztálybeli lányként kerül ebbe a társaságba. Hangja nagyon szép, talán a legszebb a szereplők közül, s ez még jobban hallható, amikor a közönség soraiból felálló „néniként” megy fel ismét a színpadra. Boross Anna a terhes, nemtörődöm Jeannie-ként erős alakítást nyújt – az persze már nem az ő hibája, hogy „mocskos”, extrovertált egyénisége egy idő után idegesítővé válik.

Egyébként azt hiszem még örülhetek, hogy a Városmajorban láttam a darabot és nem a Belvárosi Színházban, mert az a bizonyos feeling így még mindig jobban átjött. A színpadkép és a díszlet egyébként teljesen rendben voltak: az amerikai zászló szinte teljes egészében lefedte a színészek mögötti teret, csak a kijáratoknál volt kivágva, ami akár szimbolikusként, de pusztán funkcionális megoldásként is tekinthető. Az állandó kellékek közé pedig az igen praktikus színes hordók sorolhatók, melyek minden oldalról ki lettek használva és egy ilyen kis színpadon, egy ilyen nagy energiájú, mozgásterű darabban nem is kell bonyolultabb és csillivillibb eszközöket alkalmazni.

A zenészek a színészek feje felett, hátul foglaltak helyet, mely szintén jó megoldás volt, hiszen a Hairwaves kifogástalanul játszott végig, és a szeretett dalok hangszeres része magas minőségben (még ha egy kicsit máshogy is, ahogy megszoktuk) szólalt meg. Bodor Johanna volt felelős a koreográfiáért, amiben azt láttam, hogy tényleg más, mint a film, a darab mozgásvilága mégis tökéletesen illik a zenéhez, a szituációkhoz.

Összességében számomra csalódás volt a produkció, bár két eksztatikus pillanatot azért éreztem: az egyiket az első (Hare Krisna), a másikat a második felvonás végén (Vár a napfény – Let The Sunshine In). Sajnos ez azonban kevés az olcsó poénokkal, hamis hangokkal teli előadáshoz képest. Az állandó kifelé (közönség) és befelé (színpad) fordulatoktól egy nagy kuszaság kerekedett az egészből. Ha muszáj előadni, inkább csinálták volna meg a filmet jelenetről jelenetre, szóról szóra…

A műsoron

Gerome Ragni, James Rado, Galt MacDermot: Hair

Rendezte: Mohácsi János

Dalszövegek: Závada Péter

Koreográfus: Bodor Johanna

Díszlet: Khell Zsolt

Főbb szerepekben:

Berger: Szabó-Kimmel Tamás

Sheila: Pető Kata

Jeannie: Boros Anna

Claude: Mátyássy Bence

Woof: Nagy Dániel Viktor

Hud: Horváth Szabolcs

Táncosok: Nagy Emese, Pálfi Gabriella, Finta Gábor, Jakab Dániel