irodalom
"Az életműved alapján kövérnek gondoltalak."
Czinki Ferenc, JAK-tábor, 2015.
A főleg délről érkező brigád beszélgetését Orcsik Roland vezette, és úgy tűnt, Fenyvesi újra és újra visszatérne a Domonkos Istvánról szóló sztorizgatásra. Lanczkor Gábor és kabai lóránt pedig beszélt az anyaországi és nem anyaországi irodalom privilegizált és nem, vagyis támogatott, tűrt és tiltott szerzők kanonizálhatóságáról és kanonizálhatatlanságáról. Egyik oldalon az élő, és kánonra még vagy már nem gondoló irodalom, másikon az életben vagy kánonban tartani kívánó – nem mellékesen – irodalom.
Az estét Fenyvesi kezdi, felolvas az új verseiből, ami sorozatnak először a Maximum rock’n’roll, aztán most Minimum rock’n’roll a címe. Habár – mondja – Lovasi András egy interjúban éppen valami olyasmit mondott, hogy a rock’n’roll már nincs is, mert átvette a helyét a popzene. Attól ő még megosztana velünk ezt-azt. A posztmodern köcsögözéstől kezdve, a szájharmonikával aláfestett másnapos ondón és immanencia konzerveken át végül megtojtak Kenedy tyúkjai. És bár nem mindent értek abból, amit hallok, egy párszor elnevetgélném magam. Valamiért mégis annyira feszült a hangulat, hogy inkább azon gondolkodom, vajon tényleg nem lehet, hogy az ember költője egy idő után már nem biztos, hogy állandóan komolyan akarja vetetni magát, sőt, továbbmegyek: már önnön magát sem veszi komolyan. A semmittevés valami olyasmi, amikor nem izgulsz.
Domonkos István pedig úgy van most jelen, hogy nincs jelen. Valcz Péter még a színművészeti egyetem előtt találkozott az eddigi életmű leghíresebb Domonkos-versével, a Kormányeltörésbennel, talán tizenhat évesen. Ez külön kiváltság, mert eddig valamiért nem vetemedtem az elolvasására. Jobb is, mert Péter felolvasása síri csendet követel a régi könyvtárteremben, senki nem mozdul, csak ő emeli a halántékához a kezét, az ismétlődő „én lenni/ elnökök vezérek” résznél. Az én lelkemről is lecsúszni bugyi, hogy a semmittevés valami olyasmi, amikor nem azon izgulsz, hogy vajon értelmesen és egészen kihasználod-e az időt.
A Médeia fiai az a szegedi psychedelic-industrial-dark-blues, nyomokban írót és költőt is tartalmazó zenekar, aminek az első akkordjai után Czinki Ferenc becsukja az ajtót, mert – mondja – nem hiányzik innen a rendőrség. Lanczkor Gábor például úgy vicsorogtatja azt a gitárt, hogy az én derekam is belehajlik, de még nem jött el az estének az a pontja, tehát valahogy elengedem, és ránézek az arborétumra.
Amíg a teraszon László Szabolcs Sepsi Lászlóhoz intézett abbéli felkérésének vagyok szem- és fültanúja, hogy az utóbbi küldjön egy kb. nyolcezer karakteres – nem több – novellát vagy regényrészletet az előbbinek, hogy az aztán angolra fordíthassa, és beleszerkesztessék egy a következőkben megvalósuló antológiába, végre beszerelik a hangfalakat, és talán elindul valami tánc. Az épület másik sarkán viszont partnereket találok egy ú.n. az európai kultúrát felszámoló és maga után mindent felégető diszciplínával kapcsolatosan felmerülő igen heves érzelmek kifejezésére – hogy finom túlzással éljek. Csak sajnos elfogy minden sör és bor, és a rövidital marad utoljára, amit Gaborják Ádám valami olyasmivel magyaráz, hogy nem tudtok inni. De amid van, valahogy elengeded, és bent különben is Nirvanát vált Sex pistols. Mindent meg amúgy sem érdemes elmondani, mert ami csinálva van egyre jelentéktelenebb, és egyre kevésbé figyelemreméltó. És mennyire kiváltságos helyzet is ez.
Fotó: Bach Máté /JAK