A rendezők a lehető legszélesebb társadalmi párbeszéd kialakítását tűzték ki célul, s valóban sikerült üdvös módon távol szakadni a klasszikus könyvtárban éjszakázós filologizálástól. Az első nap plenáris ülésein „Vallások és az egységesülés”, „Információáramlás és egységesülés”, „Nemzet és identitás” címen hallhattunk előadásokat, valamint a művészetek nemzeti jellegét járták körül a neves előadók.

Globalizáció, mundializáció, globalizmus vagy egységesülő világ – nem föltétlenül közellenség, s amint arra többen figyelmeztettek, nem is az első hullámát érjük meg. Rögtön az első előadó, Kiss Ulrich S.J. szórakoztató és sodró beszédében a mintegy 2000 éve globális „vállalkozásként” működő katolikus egyház szemszögéből válaszolta meg a kérdést. Szerinte az egységesülés – katholikosz, azaz egyetemes értelemben – értéktöbbletet ad, s nemcsak a McDonald's-nak, hanem azoknak az embereknek is, akiknek egyáltalán módjuk van tudomást szerezni a világ másik felében zajló eseményekről. A modern katolikus (kultúr)misszió pedig nem a hawaii nők melltartóval való ellátását jelenti, hanem a testvériség (!) eszméjének elfogadtatását, mégpedig az inkulturáció eszközeivel. Feldmájer Péter nem habozott megnyugtatni minket, hogy hasonló fegyvertárral dolgozik maga a McDonald's is, hiszen Izraelben kóser hamburgerrel küzdenek az izraelita kuncsaftokért. Zsidóság és nyelv, zsidóság és kulturális identitás viszonyával kapcsolatban pedig felvázolta az elmúlt 2000 év főbb eseményeit, s rávilágított arra, hogy számos nyelvváltás és több szétszóratás ellenére Magyarországon mindig is egyfajta „hiperpatriotizmus” jellemezte a közös zsidó identitását őrző közösséget. Zsengellér József a protestáns egyházak nevében leszögezte, hogy az ökumenizmus eszméje ellenére a reformált egyházak „sohasem lesznek nemzetek felettiek”, továbbá provokatív kijelentéseket tett egyházpolitika, illetőleg egyház és politika kapcsán. Az előadásokat követő vitában szóba került az iszlám szerepe, valamint Európa és az eurocentrikus nézőpont viszonylagossága.

A második szekcióban Horváth Iván egy nemzeti digitális kultúrarchívum felállítását szorgalmazta, Pléh Csaba a nyelvi relativizmus mai állásáról számolt be, Hadas Miklós pedig „Divat és eredetiség?” címmel többek között Kodály Zoltán életművének kollaboráns értelmezhetőségét vetette fel.

A harmadik szekcióban aztán Gergely András a szappanoperává torzuló világszínpad metaforája mellett a „közös história” identitás-megtartó szerepét hangsúlyozta, míg Gróh Gáspár éppen ugyanazon történelmi eseményt különböző oldalakról átélők identitásbeli eltéréseire igyekezett rámutatni. Történelmileg kevésbé provokatív példánál maradva: a három részre szakadt Magyarország császári, erdélyi vagy netán török fennhatóság alatt álló része közül melyik „a” magyar(abb)? Kuruc, labanc vagy törökbarát (mondanám: a megszállókkal kollaboráló)? Hózsa Éva a délvidéki magyar irodalomról adott helyzetképet, s az előbbi kérdéskörhöz hozzátette a határátlépő, vagyis az anya(?)országba áttelepülő írók kétséges helyzetét (melyet másnap Jeney Éva még tovább árnyalt). György Péter nem sokkal később pedig a „nyelvvesztés” esélyeit és veszélyeit mutatta be néhány kurrens példa segítségével. Végül Győrffy Miklós és Szegedy-Maszák Mihály csendesebb vizekre evezett és a kulturális fordítás esélyeit latolgatta, például Széchenyi többnyelvűsége, vagy egyes kizárólag magyar nyelven jelentéses referenciájú műalkotások példáján keresztül.

A második napon párhuzamosan zajlottak az első nap előadásaihoz kapcsolódó szekciók ülései, így értelemszerűen csak pillanatképekkel szolgálhatok. Bölcsészfül számára különösnek bizonyultak az Európai Unió helyzetét és jövőjét mérlegelő, HVG-ízű biztonságpolitikai előadások (Kiss Álmos Péter és Németh Bence). Az EU-ról – és kultúrájáról – a legsommásabb vélemény mindenesetre az Unió protestáns gyökereit ismertető Karasszon István szájából hangzott el: „Kulturhandel auf höhsten Niveau”. Szilágyi Márton a 18-19. század magyar írói életművek felekezeti-szempontú újragondolására ösztönzött, Hajdu Péter pedig Quintilianustól a Mónika-showig mutatott rá az impurizmus – már az aktuális globalizációs hullám előtt is bőven létező – legkülönfélébb jellegzetességeire.

A két nap legfontosabb tanulsága az volt, hogy a globalizáció gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, avagy semmi vész: jelenlegi (nagyra tartott avagy éppenséggel ostorozott) kultúránk is korábbi egységesülési hullámok nyomán alakult ki. Herder nemzethalál-víziója és Hegel művészet vége-koncepciója újra megcáfoltatott, továbbá kirajzolódott az ideológia-központú interpretáció mint lehetséges következő irodalom- (elnézést, kultúra-) elméleti irányzat, ami Magyarországon történelmi okokból egy ideje tabu, de az ún. „nyugati” egyetemeken virágkorát éli.

Rendszerváltás a kultúratudományokban: újra lehet vallásról és politikáról (pár)beszélni? Vagy ez is csak a globalizáció szele!?