zene

Danczi Csaba László

2015. 08. 22.

Kaposfest mindörökké

Kaposfest 2015. augusztus 13-14. Kaposvár

In medias res vágva mondanivalóm közepébe kaposvári tartózkodásom másnapján, a délelőtti órákban volt egy koncert, amely után régi ismerősökként találkozott két újságíró gárda, és megbeszélték tapasztalataikat. Elhangzott az ítélet - és tudomásom szerint többek szájából -, hogy a kürtös fiú hamisan játszott. Tiltakoztam ellene, és akkori érvelésemnél most egy kicsit jobban kifejtem véleményemet.

Ugyan nem vagyok a kürtök és más rezes hangszerek szakértője, de köztudott, hogy ezen hangszerek esetében a hang egy cső elején (a fúvókában) keletkezik, a csőben nyeri el érett hangzását, és annak végén távozik a hangszerből. Ezért a hangmagasságot alapvetően a csőhossz határozza meg. Ügyes fúvással az alaphang fel- és - kisebb mértékben – alhangjait is meg lehet szólaltatni, amelyek az alaphang egész számú többszörösei (frekvenciában számolva). Egy ideje a csöveket pisztonnal, azaz billentyűkkel szabályozható járulékos csőhosszakkal látják el a kromatikus játék érdekében. (Ha nem tévedek, ezek is csak a távolabbi felhangokat erősítik fel.)

French horn, source Wikipedia

A rézfúvós hangszereket nem lehet hangolni (kivéve persze a tubát, ami egy külön állatfaj). Pontosabban van egy kisebb csőrész rajtuk, amelyet kijjebb-beljebb tolva egész kis mértékben hangolható a hangszer (a hőmérsékletváltozás ellensúlyozására). A rezek alapvetően kötött magasságú hangszerek, a skála pedig, amelyen játszanak (kromatikus esetben is) kötött, és egészen szabályos pithagoraszi eljárásnak tűnik.

Ez két dolgot jelent: először is a hangszeren „hamisan” játszani olyan értelemben nem lehet, hogy bizonyos hangjai – a többi hanghoz viszonyítva – eltérjenek a skálától. Ez fizikai képtelenség. Egyetlen temperálásban tud játszani, és ez a pithagoraszi – márpedig ez a másik lényeges dolog: nem 12-fokú, egyenletes lebegésű (mereven 12 egyenlő részre osztott) skála, hanem pithagoraszi, azaz a felhangokra épülő hangolás. Szemben a zongorával, amely egyenletes temperálású.

A „hamisság” jelentheti azt, hogy maga a hangszer volt hamis, azaz az alaphangja tért el zavaró mértékben a többi hangszer alaphangjától. Amennyiben ez olyan kismértékű eltérés volt, amit a csőhossz változtatásával egy rézfúvós hangszeren korrigálni lehet, akkor jogosan mondhatjuk a zenészre, hogy hamisan játszott.

Csakhogy ez olyan minimális eltérés, amelyet az átlagos zenehallgató nem vesz észre. Mivel mindenki észrevette, csak úgy lehetett volna korrigálni, hogy a teljes zongorát áthangolják (a rézfúvós alaphangjára), ami testvérek között is vagy egy óra bíbelődés.

Az idei, 2015-ös Kaposfest második napján már pontosan lehetett tudni azt, hogy extrém hőség van, hogy a fém tágul (és előbb-utóbb olvad), szóval a zenészeknek a koncert előtt még időben meg kellett győződniük arról, hogy a hangszereik megfelelően vannak hangolva. Ha ez nem történt meg, akkor hamisan játszottak. Ha megtették, de nem találtak zongorahangolót, akkor a szervezők játszottak hamisan.

De ne játsszunk a szavakkal, mert az igazság – legalábbis az én olvasatomban – egészen más: a zeneszerző játszott a zenészekkel és így – közvetve – a közönséggel. Tudniillik három olyan hangszert választott zenéje előadására, amelyek, mondjuk úgy „nem olvadnak össze”.

Van a hegedű, amely a maga hajlékony (nem természetesen, de többnyire egyenletes temperálásban játszik, mert megszokta) és magas hangjával jól elkülönül a zongorától (szigorúan egyenletes temperálásban; a vonóval szemben itt kalapács szólaltatja meg a húrokat), amely a hegedűtől eltérően nem egy-, hanem többszólamú hangszer. Jelen esetben lágy, tömör akkordokkal tölti be a teret a kürt mély dörmögése felé, amely azonban más temperálásban játszik, miközben lágy és kifejező hangja szembeszegül a zongora kimért precizitásával.

A zenészek kiválóan, hibátlanul muzsikáltak. Külön gondot fordítottak a hangszerek összeolvadására: olyan gondos dinamikával játszottak, amely ritkaság a mai pódiumokon. Hogy ennek ellenére nem olvadt össze a hangszerek hangja, az a zeneszerző és a fizika (akusztika) szeszélye és nem az ő tehetségük.

Brahms Kürt trió Kaposfest

Ugyanakkor meg vagyok róla győződve, és azt gondolom a zeneszerző is úgy gondolta, egyébként nem írta volna meg a művét, hogy nagy formátumú zenészek elő tudják adni ezt a darabot úgy, hogy legyőzik a fizika törvényeit és megtörténik a csoda.

Ez most nem történt meg. Ezért aki ezt a zenét választotta előadásra, az valószínűleg nem zeneszerzőként és nem is a közönség fejével gondolkodott. Azt pedig fel sem merem tételezni, hogy nem tűnt fel neki, hogy a hangszerek hangja nem olvad össze.

Az ezután következő Erkel Kamarazenekar már nagyon magabiztos és rendkívül profi előadást adott, amelyet méltán ünnepelt a közönség. Suk, a zeneszerző kiváló munkát végzett (Esz-dúr szerenád) és nem tette Brahmshoz hasonló mértékben próbára a zenészeit.

Erkel Kamarazenekar Kaposfest 2015

A programok között sajtótájékoztató volt.

Itt többen is beszéltek arról, amit nagyrészt már eddig is lehetett tudni, valamint kerülték és kenték a kényes témákat, ha azok felmerültek. (Egy ilyen volt a Kokas Katalin szerepére vonatkozó újságírói kérdés.)

Kaposfest sajtótájékoztató

De térjünk vissza a történet elejére, ugyanis kora tavasszal, talán májusban derült égből villámcsapásként érkezett a hír (és hamarosan a megoldás is), hogy a Kaposfest éléről távozik Kokas Katalin, mostantól Várdai Istán és Baráti Kristóf a fesztivál művészeti igazgatói.

Tehát amikor idén Kaposvárra érkeztem, az első koncert előtt és a megnyitó alatt az volt a tét, hogy a két fiatal muzsikus milyen mértékben tudja tovább vinni (vagy akárcsak megőrizni) a Kaposfest eddigi teljesítményét. Ráadásul emlékszem még - néhány év távlatából - erre a két fiatalemberre, akiket trónörökösnek nyilvánítottak ki akkoriban, és azóta hatalmas nemzetközi sikert arattak, ám akkori teljesítményük (még) nem győzött meg kiválóságuk mértékéről.

A nyitóbeszédek után először Baráti Kristóf, majd Várdai István mutatkozott be Haydn egy-egy versenyművével, az Erkel Kamarazenekar kíséretében.

Haydn: C-dúr hegedűverseny (Hob. VIIa:1). Baráti rendkívül ügyesen hegedül, sokkal-sokkal jobban, mint amikor néhány éve hallottam, ez idő alatt hihetetlenül sokat fejlődött. Rendkívül virtuóz, ám finoman bánik a dinamikával és egyben könnyedén, lazán zenél. Egyetlen dolgot hiányolok belőle, ami a hegedű esetében akár dicséret is lehetne: az apróbb, finom ráhajlításokat, némi mikrotonális érzéket. Tökéletesen játszik, szinte túl tökéletesen, mint egy zongora (ám annak fizikai korlátai nélkül;-)

Ez a tökéletesség bőven elég volt arra, hogy az Erkel Kamarazenekar gyakorlatilag elszürküljön mögötte: talán meg is szeppentek, mert nagyon visszafogottan szóltak.

Baráti Kristóf és az Erkel Kamarazenekar

Haydn: C-dúr csellóverseny (Hob. VIIb:1). Várdai István csellóját még nem hallani, de az Erkel már szépen, nagyon korrektül szól. Várdai mintha egy kicsit alul intonálna amikor belép, és rögtön az elején egy félrecsúszott hangja is van. Ugyanakkor egykori mesterem szavai jutnak eszembe, amit egy Helmholtz-dolgozat hibái kapcsán mondott: néha egészen unalmas tud lenni a tökéletesség, az apró hibák élettelivé teszik a művet.

Szóval ha Barátiból a mikrotonális érzéket hiányoltam, akkor Várdaitól egy kicsit eltúlozva kaptuk ezt meg, ám mintha korrigálna, már csak időnként, majd csak egy-egy hangra csúszik lejjebb, mintha ő is a rekkenő hőséggel (és a táguló húrokkal) küzdene. Az egyik tételben aztán a zenekarnak volt néhány elkapkodott üteme, de egyre jobban belejöttek a zenészek és a zene is egyre nagyobb magasságokba emelkedett. Ezúttal az Erkel nem szürkült el, és Várdai igaz, hogy néhol esetlegesnek tűnően, ám olyan művészi kvalitásokba emelkedett, hogy csak azt csodáltam, ez az ember még mindig ugyanaz, mint akit néhány éve közel sem ilyen jól hallottam játszani.

Várdai István és az Erkel Kamarazenekar Kaposfest 2015

A darab végére minden tökéletes: a zenekar, és különösen Várdai óriásit teljesített, a közönség méltán ünnepel. A vastaps ezúttal valódi vastaps, és még a padlót is döngölik egyesek a lábukkal. Ritka élmény volt a koncert, és ezzel láthatóan mindenki tisztában van.

Éppen jókor jött a szünet: kiszellőztetni a fejeket, egy kicsit belemerülni a külvilág izzó posványába, hogy aztán folytatódhasson a szofisztikált élmény a légkondicionált teremben.

Várdai István és Farkas Gábor Kaposfest 2015

A második félidőben rövidebb és viszonylag könnyen befogadható darabok voltak soron, amelyekben hol Várdai, hol pedig Baráti mutatta meg magát. Már nem is tudom, mikor hangzott el az a bejelentés (talán közvetlenül a szünet után), hogy minden kedves látogató kap egy válogatás CD-t Baráti és Várdai zenéiből.

Nyilvánvaló volt a tét és a szándék: a közönség kegyét elnyerni a két fiatal zenész számára. Az utolsó darabban (Händel-Halvorsen: Passacaglia) pedig együtt játszott a két muzsikus, és addigra már teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindenki megőrül a két fiatalért, sőt még én, a kritikus és némileg megfontoltabb személy is csak azt tudom erre mondani, hogy jogosan.

Baráti Kristóf és Várdai István Kaposfest 2015

Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy bármi történt is a fesztivállal eddig, most új távlatok nyílnak.

Ehhez az élményhez jött hozzá egy többé-kevésbé trópusi éjszaka a Kaposvári Egyetem kollégiumában, majd Brahms kürtre, zongorára és hegedűre írt Esz-dúr triója - aminek kapcsán kollégáim azt állították, hogy a kürtös hamisan játszott -, majd a sajtótájékoztató.

Kaposvári Egyetem 2015

És visszatérve a sajtótájékoztató tényére, mivel rövid tartózkodásom okán fajsúlyosabb élményem már nem akadt Kaposváron, nem marad más, mint némi elmélkedés olyan dolgokról, amelyeket nem tudok, de ha tudnék sem biztos, hogy jó lenne megnevezni, és mivel a történet szereplői nem beszélnek róla, illetve amit mondanak az elfedni látszik az egyébként felsejlő tényeket, én sem vagyok olyan okos, hogy a kulisszák mögé lássak.

Az első év kivételével minden Kaposfesten ott voltam, néhány napot lent töltöttem és gyűjtöttem az élményeket. Az eddigi alkalmak során alaposan megszerettem a fesztivált, és az akkori résztvevők egy részét is megismertem. Kokas Katalin Bolyki György mellett, azt hiszem, maradandót hozott létre, és ha Katalin a tavasz során egyszer csak, valamiért váratlanul úgy gondolta, hogy ebben ő nem kíván többé részt venni, és így a fesztivál tőle teljesen függetlenül fejlődik tovább, már akkor is létrehozott egy olyan „művet”, amelyre később esetleg széles világhírnévnek örvendve is örömmel és elégedetten emlékezhet vissza.

Kaposvár 2015

Aggodalmaim, hogy a fesztivál Baráti és Várdai személyében jó kezekbe kerül-e, alaptalanoknak bizonyultak. Kevés élményem ellenére arról győződtem meg, hogy ha lehet, még az eddigieknél is jobban funkcionál az esemény.

Az eddigi Kaposfesteken családias, kötetlen élményben volt részem, amihez némiképp a koncertek is hozzájárultak: sok nem kellően kidolgozott műhelymunka között olykor művészi gyöngyszemekre lelt az ember. Ehhez képest az idei Kaposfest kezdeti másfél-egy napja azt a benyomást sugallta, hogy alaposabban kidolgozott előadásokat hallunk egyenletesebb teljesítménnyel, és olykor kirobbanó sikerrel. Ha ez így folytatódik - és az azóta érkező hírek ezt erősítik meg -, a művészeti vezetés változása nem hogy rosszat, inkább jót tett a Kaposfestnek.

Ugyanakkor van a történetnek egy másik szála, amiről eddig kevés szó esett: ez Bolyki György, aki Kokas Katalin mellett a vállán vitte az eseményeket. Kaposvári utazásom előestéjén azt a megbízható forrásból származó hírt kaptam, hogy a fesztivál igazgatója Márta István. Utóbbi értesülés hamisnak bizonyult, ahogy ez akkor is elég nyilvánvalónak tűnt, de több forrásból érkezett hasonló információ, és már világosan látszik, hogy Bolyki György személye sem áll olyan stabilan, mint ahogyan illene. Tudniillik - ahogy ez a sajtótájékoztatón is elhangzott - egy ilyen esemény szervezése nem közvetlenül kifizetődő vállalkozás. Ráadásul, ha a két alapító tag közül mindkettő távozik, akkor a fesztiválnak legfeljebb a neve marad ugyanaz.

Szóval némiképp megnyugodva, ám egyáltalán nem nyugodtan várom, hogy mit hoz a jövő: ha lesz Kaposfest és hasonló színvonalon, mint az eddigiek, akkor elégedett vagyok. De ha továbbra is a színfalak mögött zajlanak az események és végül megrekednek, akkor nem csak a világ és én leszünk sokkal szegényebbek, hanem Bolyki György, Kokas Katalin, Szita Károly és Kaposvár is.

Kaposvár 2015