PRAE.HU: „Semmi nem maradt, csak menni/ érzékenynek lenni, mint a talpad/ lépteiddel húzni meg/ új hazád határvonalát.” Az Ughy Szabina mindenese oldalon rögtön feltűnik a Séták peremvidéken című könyvedhez készült szuperdögös versklip, amelynek  szövege az idézett Új hazák  című vers utolsó 3 sora. Ez a versrészlet nekem most egyszerűen ráfényképeződik a jelen helyzetre, a bevándorlókra gondolok…

Ez a vers jóval a mostani helyzet előtt íródott, bár a szicíliai Erasmusos időszaknak köszönhetően már 2011-ben testközelből megtapasztalhattam, milyen az élet egy olyan városban, ahová évente ezrével érkeznek a bevándorlók. Nem tudtunk éjszaka úgy végigmenni az utcán, vagy beülni egy szórakozóhelyre, hogy ne jöttek volna oda hozzánk; ki rózsát árul, ki papír zsebkendőt, gyerekjátékokat. A bevándorlók nemcsak azért szeretik Szicíliát, mert tengeri úton viszonylag könnyen megközelíthető a tavaszi-nyári időszakban, hanem azért is, mert nagyon elfogadóak a helyiek. Persze kedvességtől a helyzet még nem oldódik meg, és ott is komoly nehézségeket okoz a mostani helyzet. Amikor ezt a verset írtam, nem erre a migrációra, inkább az Erasmusos generációra gondoltam. Nagyon nagy százalékban elmegyünk egy másik országba, diákként, dolgozni, pénzt gyűjteni, nyelvet tanulni, mindenki kipróbálja magát külföldön és ezek nagyon fontos tapasztalatok. Én például korábban soha nem gondolkoztam el azon, hogy mit jelent nekem az, hogy itt élek Magyarországon; vagy azon, hogy milyen – bár sokféleképpen kisajátított jelentése miatt kicsit használom ezt a szót –, a mi néplelkünk. A kinti élet előtt eszembe nem jutott, hogy mennyiben és miért más az én habitusom vagy jövőképem, mint mondjuk egy olaszé, egy lengyelé, belgáé, franciáé. Sokat beszélgettem erről a többiekkel is, és azt figyeltem meg, hogy a nyugati országokból jövőknek kiegyensúlyozott, jól belátható jövőképük volt, mi pedig, Kelet-Közép-Európából, különösen a magyar csapat, jóval bizonytalanabbak és önbizalom hiányosabbak voltunk általánosságban. Tehát a „lépteiddel húzni meg/ új hazád határvonalát” generáció, aki tényleg nem kényszerből utazik, jóval elfogadóbb és nyitottabb lesz, mint az, amelyik nem ismer személyesen egy őrült spanyol szakácsot vagy egy melankolikus finn matematikust. Mindenkinek lesz egy vagy több választott otthona, akár maga az utazás is lehet az. Viszont kint jöttem rá – annak ellenére, hogy tényleg azt hittem, kint fogok élni –, hogy enélkül a közeg nélkül, a saját anyanyelvem közege nélkül nem tudok önmagam lenni. Bármennyire is imádom Szicíliát és az a második otthon, de mégiscsak itt vagyok itthon és itt kell élnem, annak ellenére, hogy sokszor nagyon nehéz.

PRAE.HU: Verseidben általában filozófiai kérdések jelennek meg nagyon érzékien, meglepő, új hangon. Úgy vettem észre különben, hogy a fiatalok közt sok az eredeti hangú költő. Persze lehet, hogy ez azzal függ össze, hogy mindenféle megnyilvánulás lehetséges. Mi a véleményed erről?

Éppen ennek a káros vagy hasznos voltáról beszélgettem egyszer Zeisel Magdalena, Bécsben élő képzőművész, fotóssal, merthogy gyakorlatilag az okos telefonoknak köszönhetően mindenki készíthet már jó fotókat. Magdalena nagyon hosszú záridejű felvételeket készít, szerinte ez az egyetlenegy olyan technika, amivel nem tudnak versenyezni ezek az applikációk. Ugyanígy a zenében is, ha veszel egy-két effektet, akkor gyakorlatilag saját magad otthon egy zenekar munkáját össze tudod állítani. Az ingyenes blogfelületeknek hála, mindenki írhat és publikálhat is. Nem tudom megítélni, hogy ez jó vagy rossz. Nekem, mint kultúrafogyasztónak jó, hogy ennyi minden közül válogathatok. Az alkotókra nézve viszont veszélyes a gyorsaság, az, hogy a tapasztalatot megelőzi a forma fejlettsége. Nem véletlen, hogy ennyi üres vagy közhelyes írást tolnak az arcunkba napra nap. A gyors, nagy mennyiségű publikáció, „jelenlevés” helyett inkább élni kéne. Persze, képmutató vagyok, mert a Pesti nőnek köszönhetően megtapasztalhattam én is a népszerűség szelét, elhívtak országos rádióállomásokba, megjelentem nagyobb nézettségű lapokban. Költőként ezt nem hiszem, hogy elértem volna ennyi idősen. Viszont így, hogy van ez az érdekes vonal, ennek kapcsán megemlítik, hogy egyébként költő is vagyok. Rá lehet ilyen hajók farvizére feküdni, de valójában nem változik az ember életében semmi. Jobb költő vagy jobb ember ettől biztosan nem leszek.

PRAE.HU: Nagyon szép ez a kis könyvecske, már a borítója is hívogató!

Nagyon szeretem én is, különösen azért, mert a borítófotót még én fényképeztem egy béna mobillal tavaly Marokkóban. Mivel ott évente egyszer esik eső, a körfolyosós szállónak a belső udvara is nappalinak van berendezve. Ott reggeliztünk az asztaloknál és ezek a madarak odajöttek, fölcsipegették a morzsákat. Szabó Zsófi ízlésvilágát és tehetségét dicséri, hogy ezt tudta kihozni belőle.

PRAE.HU: Mit szólsz a videokliphez?

Ezekhez a trükkökhöz, minthogy tréler, színes-szagos bemutató ambivalens a viszonyom. Azt hiszem, hogy azok az információk, könyvek, emberek, akiknek szerepe van az életünkben, vagy valamilyen nekünk szóló információt, tanítást hordoznak, azok igenis eljutnak hozzánk, és nem feltétlenül a marketing eszközöknek köszönhetően. De annyira hozzá vagyunk már szokva, hogy egyszerre húsz inger éri az agyunkat, hogy például a gyerekek a gimnáziumokban, nem véletlenül unják az irodalomórákat; meg kell találni azt a hangot, amivel meg lehet őket szólítani.

PRAE.HU: Valóban óriási szerep jut a tanárnak abban, hogy rávezesse a gyerekeket, miért jó olvasni, verset olvasni. Miért jó?

Azért, mert csökkenti az emberben a magány, az elszigeteltség érzést. Azok az igazán fontos könyvek, versek vagy filmek az ember életében, amire azt mondja, hogy én is pontosan így vagy nagyon hasonlóan gondolom, és ha az azonosságérzeten túlmenően még a mű tud valamilyen irányt mutatni, anélkül, hogy didaktikus lenne, mint egy new age-es könyv, akkor teljes egy ilyen rátalálás vagy összefonódás az olvasó-mű viszonyában. De hát ez olyan, mint az aranymosás, ehhez az kell, hogy az ember keresse és kutassa, nyilván nem fog egy könyv csak úgy az ölébe pottyanni!

PRAE.HU: „Ki helyett?” Ez a kezdő vers a kötetedben. Erős felütés…

Azért is lett ez a kötet nyitóverse, mert szerintem a jó mű kérdéseket tesz föl az olvasónak. A választ mindig megelőzi egy pontos kérdés. Ha kérdések indulnak el benned, akkor már elindulsz egy olyanfajta úton, ami önmagad megismerése, mások elfogadása felé vezet. Ahogy olvasom a kortársaimat, inkább csak tükröző, formai költészetet látok, amely sokszor annyira zárt, hogy nagyon nehéz hozzá közel kerülni. Nem véletlenül érzi azt az olvasó, hogy ki van zárva ebből a világból. Bár én sem gondolok konkrétan az olvasóra, mikor írok, hogy ezt most érteni fogja-e, de nekem nagyon fontos, hogy legyen benne kérdésfeltevés, akár indirekt módon is.

PRAE.HU: Elég vékony ez a kötet. Ilyen keveset írsz vagy ilyen szigorúan rostálsz?

Keveset írok, és most az az érzésem, hogy nem is fogok soha többé verset írni. Van egy hang, egy témakör, amiből sok hasonlót tudnék írni, de az se nekem nem volna izgalmas, se az olvasónak. Viszont a próza, mindig is közel állt hozzám, csak nem volt annyi élményem, élettapasztalatom, egyáltalán mondanivalóm, hogy tudtam volna írni egy hosszabb hangvételű dolgot. A regény, amit még a Móricz Zsigmond-ösztöndíj ideje alatt írtam, tulajdonképpen készen van, és van 2-3 olyan újabb, izgalmas témám.

PRAE.HU: A próza és a líra között van némi különbség. A líra mondjuk a madártávlat, a próza meg közelebb megy, van cselekmény, párbeszéd, másképpen ábrázol. Ilyenkor átkapcsolsz?

Szöszölős, lassú tempójú ember vagyok, ilyen értelemben inkább prózai alkat. Hogy verset tudjak írni, ahhoz pillanatnyi, nagyon erős, friss hatásokra van szükségem. A regényben viszont élvezem, hogy lassan lehet kibontani egy saját világot, létrehozni karaktereket, helyszíneket. Ezenkívül szeretném folytatni az interjúkat. Nemcsak a pesti nők érdekelnek: olyan emberekkel szeretnék interjút készíteni, akik nemcsak beszélnek, tesznek is és jól érzik magukat ebben. Folyamatosan lelkiismeret furdalásom van attól, hogy nem érzem azt, hogy különösebben hozzátennék a dolgokhoz. A szó, a gondolat sokszor csak az első, fontos lépés, de aztán tényleg tenni kell valamit.