Elképesztő, milyen vonzerővel bírhat egy jól összerakott, nem túl giccses és minimális közhellyel dolgozó mese. Ilyennel van dolgunk ebben az esetben is. Ende a hagyományos, bevált sémákra építi fel modern királyfi-utazását, nem tér el az elődeitől kapott, jól bevált recepttől – többek között ez is hozzájárul ahhoz, hogy az olvasói élmény ennyire intenzív és közvetlen legyen. Intenzív, mert színes, változatos mesevalóságával végtelenül megmozgatja az ember fantáziáját, képi világát. És közvetlen, mert a hagyományos történetvezetés következményeként modernségében is ismerősen cseng.

Gyöngyélet Földjén, a néhány tíz négyzetméteres szigeten, amely a történet hőseinek hazáját, kalandozásuk kiindulópontját jelentette, a valós társadalmak amolyan reprezentatív kivonatával találkozunk. A kis ország gondja-baja Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király vállára nehezedik (nevét egyébként születésének időpontjáról kapta). Ő uralkodik a zsebkendőnyi terület népén, ami szám szerint négy plusz egy főből áll. Az enyhén rezignált, szürke hivatalnok szerepét Feszes úr tölti be. Napi rutinja kimerül a szigeten való fel s alá járkálásban, egy-egy fagylalt elfogyasztásában Mitmond néninél, a sziget aranyszívű kereskedőjénél. A szigetet körülvevő mini-vasútvonal kezelője pedig az emberfeletti erővel bíró, ámde igen szelíd természetű Lukács, a masiniszta. Őt segíti Mitmond néni ébenfekete fogadott fia, Gombos Jim, aki egy rejtélyes postai küldeményként érkezett a szigetre. A plusz egy fő végül Lukács elválaszthatatlan barátját, az öreg Emma gőzmozdonyt takarja (minden bizonnyal megsértődne, ha nem teljes jogú lakóként tekintenénk rá).

A bonyodalom ott kezdődik, hogy a király berendeli Lukácsot, hogy közölje: öreg munkagépének napjai meg vannak számlálva, ugyanis ha Jim felnő, szüksége lesz saját házra. Mivel a sziget nem bővelkedik a helyben, valakinek sajnos ki kell tenni a szűrét, így esett az öreg Emmára a választás. Persze Lukács nagy bánatában szintén inkább az önkéntes emigrációt választja. Ezt hallva azonban Gombos Jim úgy dönt, ő is velük tart, hiszen miatta borult a sziget ingatag társadalmi összetétele. Amint jobban és jobban elmélyedünk a történetben, egyre inkább a szerencsét próbáló legkisebb legényke örökérvényű karaktere jut róla eszünkbe, ám a legkevésbé sem elcsépelt, túlfeszített módon. Mintha Ende a Grimm-mesék szunnyadó hőseit keltené újra életre, továbbadva, s mindenekelőtt tovább gazdagítva ezzel a nagy német mesélők örökét. A vándorok tengeren-szárazföldön járják a világot, míg elérkeznek Mandala fővárosába, ahol tudomásukra jut, hogy az ifjú királykisasszonyt foglyul ejtette Sárkányország egy különlegesen rosszindulatú fenevada. A búslakodó király éppen egy ilyen különítmény segítségére várt, és természetesen nem is csalódott Lukácsékban, akik nagy vállalkozókedvvel indultak neki a mentőakciónak.

Útközben rengeteg ismerős-ismeretlennel találkozunk. A paradoxon továbbra is az író technikájában gyökerezik, a hagyományos és a modern ötvözetében. Ebben a történetben minden egy kicsit más. Ende mégsem szakít ki egy zárt mesevilágba, az általa megformált világból visszakacsint ránk a valóság kiszínezett tükörképe. Rendkívül jó érzékkel ismerhetünk rá a világ különböző kultúráira, földrészeire. A gazdag, hatalmas király udvarában és országában egyrészt a kínai porcelánok kifinomult motívumait idéző keleti kultúrára ismerhetünk rá. Másrészt itt is felfedezhetőek a jól ismert mesés karakterek, a gazdag, jóságos király és gyönyörűséges lánya, akit elrabolt a gonosz sárkány. Az ő megmentésére indul a bátor legény és segítsége, hogy aztán elnyerje méltó jutalmát, a fele királyságot és a szépséges királylány kezét.

Itt tehát minden fellépőnek két arca van, ahogyan a helyszínek is kettős világgal bírnak. Az óriás egy, a társadalomból igazságtalanul kivetett, száműzött remete, a Sárkányország határain élő fél-sárkányok rémisztő külleme pedig olykor egy sértett kisgyerek érzelemvilágával bír. A királylánnyal fogvatartott uralkodósarjak egyébként a világ minden tájáról kerültek a sárkány börtönébe – akad köztük indián vadóc, mosolygós hollandus, hallgatag indiai is. Különösen hangsúlyossá válik ezáltal a világ sokszínűsége, néhol már-már áthallik a történeten keresztül az író személyes felhívása a tolerancia fontosságára, egymás elfogadására, s végső soron a negatív sztereotípiák – az emberi kapcsolatok közt húzódó kőfalak – lebontására.

Ende történetei nem csak képi világukban emelkednek a halhatatlan mesék közé. A végtelenül vicces és szerethető karakterek mellett mindenképpen érdemes figyelni a mesék nyelvezetére is. A német nyelv rendkívül jól alkalmazható a játékos szóképzésekhez, beszédes névadásokhoz és sokatmondó szóláncolatok kreálásához, amelyeket Michael Ende mesterien be is vet a meséiben – többek közt talán ez teszi stílusát félreismerhetetlenné, teljesen egyedivé. Ezáltal a történet mondatok, szavak egyszerű egymásutánja helyett színes képek, jelenetek láncolataként jelenik meg előttünk. Érdemes tehát a magyar fordítót, Tapodi Rikát is dicsérni, hiszen fordításaiban megmaradt a szóképzés játékossága, a szavak végtelen világának felfedezhetősége.

„Létezik olyasmi, mint az első szerelem, ami mindig egy különleges élmény. Később talán megtapasztalunk fontosabb vagy sorsszerűbb szerelmeket, de az első szerelem varázsa valahogy megmarad, és soha nem ismétlődik meg. Így vagyok én Gombos Jimmel is. Ez volt az első könyvem és az első sikerem is. Akkoriban nagy ártatlansággal írtam meg a történetet. Nem tettem magamnak ígéreteket vele kapcsolatban, a könyvet egyszerűen csak magamnak írtam.” Így mesélt könyvéről Michael Ende egy magazinnak adott interjúban 1994-ben. Ennek a szerelemnek a varázsát érezhetjük még mindig, több mint ötven év távlatából is.

Michael Ende: Gombos Jim és Lukács, a masiniszta

Kolibri Kiadó 2015

348 oldal, 3490 Ft