Sokat panaszkodtunk hét közben az égető napra, ami jó néhány délutáni koncertet tett élvezhetetlenné, de a vasárnap esti, emberéletet követelő vihart és a hétfői  özönvizet látva összetehetjük a két kezünket. Ha ez telibe kapja a fesztivált, akkor nem egy-két, csak  élvezhetetlen koncert lett volna, hanem elmaradó események meg sár és vér. Sajnos az argentin zenés utcaszínház, amit épp most szerettem volna megnézni, már 7-kor elmaradt, pedig mindig nagy sorok álltak az előadásaik előtt - ők már a közelgő viharra fogták a törlést.

Az egész héten vagy egyetlen ülős  koncertet láttam, ezt épp vasárnap délután, Jose Gonzalez lírai, az egész heti dübörgés után már-már akusztikusnak ható koncertjét. A svéd gitáros-énekes-dalszerző négy nem akármilyen zenészbarátját hozta magával, hogy eljátsszák a Gonzalez régi nagy slágerit és az idei album slágergyanús számait. A koszos műanyag padlón csendben ülő vagy csak dúdolgató közönség aztán a top hit, a Heartbeats alatt vált igazán eggyé – felemelő pillanat volt a zenészekkel együtt lélegző tömeg részének lenni, jó volt látni, hogy az utolsó nagy ugribugri előtt milyen sokan választották ezt a léleksimogató, magához ölelő, templomi atmoszférát teremtő, de voltaképp a fesztivál hangulatától idegen koncertet.

A Limp Bizkit viszont nem finomkodott, ment a csapatás, ez a furcsa rap-metal, de valami nagyon nem stimmelt. A fiúk haknira vették a fellépést, érzelmek nélkül, gépiesen tolták a legalább tíz éves számaikat (és javarészt csak azokat), sőt volt olyan is körülöttem, aki megesküdött rá: az énekes pléjbekel – ugyanis a kivetítőn jól látszott, hogy a szája nem mozog együtt a hangszórókból hallható hanggal. De ettől függetlenül is ízetlen volt a koncertjük, jó, hogy hamar vége lett – én soha többé nem fogom meghallhatni őket, az biztos.

A záróbulitól eleve nem vártam sok jót, Martin Garrix zenéje inkább idegesít, mint szórakoztat, de valahogy hozzátartozik a héthez ez a lézeres, tűzijátékos, konfettis show, hogy együtt énekeljük el azt, hogy vége, és olyan sokan elmennek rá, hogy már emiatt érdekes. Zeneileg az egész olyan volt, mint bármelyik éjszakai disco a Szigeten, habár a hét során jobban átgondolt, ügyesebben felépített bulit is láttam. De mintha a tömeget nem érdekelte volna semmi más, csak az, hogy táncolni lehessen egymás lábán, ülni lehessen egymás nyakában, lehessen énekelni együtt. Ezeket pedig lehetett, még ha nagy törésekkel is, már ami az ütemet illeti. A záró tűzijáték közben már csepergett az eső, de ez pont kellett a flash-hez.

Viszont a következő perctől minden a viharról szólt. az eső egyre jobban esett, a szél egyre fenyegetőbben fújt, mindenki a koncertsátrakba menekült volna, csakhogy ott nem volt elég hely. Tömegjelenetek, ordibálás, lökdösődés, halálfélelem jött. Én a Sziámi hagyományos fesztivál-záró koncertjére zsúfolódtam be, ahol a sokat látott Müller Péter kicsit zavarban volt: ennyien vagy húsz éve nem voltak a színpadja előtt, de a sok emberből csak kevés figyelt rá, hiába próbálta a legcsillogóbb szövegeit és a legjobb hangját elővenni. Méltatlan és kínos ez, mert egyrészt ő tényleg sokat tett a Szigetért, ez a koncert egyszerűen jár neki, másrészt a régi nagy slágerei nem is hangzanak még ma sem rosszul. Telibe talált például, ahogy a mikrofonjába kiabálta: „Ennyi. Ennyi, ennyi, ennyi, ennyi, ennyi.” Mint egy varázsige: az esőnek annyi volt, és nekem a fesztivál is ezzel ért véget. Erre ez évre ennyi volt.

Fotó: Ben Soir és egy kép erejéig Bedecs László (A tetovált fiú válla:)