A hat részes széria alkotói, Andrew Jarecki és Marc Smerling nem először dolgozták fel a 72 éves Durst hírhedt életét: fikciós mozit is készítettek már róla Ryan Gosling és Kirsten Dunst főszereplésével (All Good Things, hazánkban: Véres románc). A megtörtént eseményeket álnevek használatával rekonstruáló, negatív kritikákat kapott film egyetlen embernek tetszett bizonyíthatóan, és az nem más, mint maga Durst, aki közös DVD audiokommentárt vállalt az alkotókkal, valamint felajánlkozott nekik interjúalanyként, és ebből lett a jelen minisorozat.

A széria születését az alkotók külön felvázolják a nyitó epizódban. Az első rész címe (A Body in the Bay, azaz 'test az öbölben') Durst 2001-ben elkövetett emberölésére utal, melyet még ő sem tagadott, noha nem is volt ilyesmire rászorulva, hisz önvédelemre hivatkozva fel tudta mentetni magát. Az első rész egy tökéletes expozíció, azaz a néző megismertetése a tárgyalt eseményekkel. Durst ugyanis elsősorban a Texasban elkövetett emberölése okán érdemelt ki országos hírhedtséget, és a tárgyalás kapcsán derült fény korábbi gyanús ügyeire is. A sztori horrorthrillerbe illő: az idősödő férfit szomszédja megölésével és feldarabolásával gyanúsították, ám Durst játszi könnyedséggel kifizette az óvadékot, mivel egy dúsgazdag New York-i ingatlan-dinasztia sarja. Az óvadék kifizetése után megpróbált megszökni az államból, ám egy piti bolti lopással lebukott, így fény derülhetett arra is, hogy mit keresett Texasban: korábban már két gyilkossággal is hírbe hozták, ezért elbujdosott, női ruhában álcázva magát.

A nyitó rész olyan, mint egy hosszúra nyúlt előzetes vagy teaser a többi öt epizódhoz, de ez a stratégia működik. Az első rész csak annyit árul el, ami az USA-ban már köztudott volt, viszont nyitva hagyja az összes fontos kérdést, így aztán izgalommal várjuk a többi epizódot, melyek immár a Dursttel készített interjúk köré épülnek. Amint arra a második rész címe (Poor Little Rich Boy, azaz 'szegény kis gazdag fiú') is utal, eme epizód az elejétől rekonstruálja Durst életét, a gyerekkorától kezdve a története elmesélését. Durst dúsgazdag családba született, de nem sok örömöt lelt ebben. (Végignézte például anyja öngyilkosságát.) Összeházasodott egy vonzó, de ezt leszámítva tökéletesen átlagos nővel, akivel aztán megromlott a viszonyuk, mígnem a feleség nyomtalanul eltűnt, és csak az asszony barátnői gyanakodtak gyilkosságra. Jarecki és Smerling munkájának egyik erőssége, hogy témája, koncepciója alapján minden része besorolható egy zsánerbe, és nem csak az epizódcímek alapján. Az első rész krimi, a második pedig már tragikus románc egy össze nem illő párral.

A harmadik rész címe The Gangster’s Daughter ('a gengszter lánya'), és ennek megfelelően gengszter-, és maffiafilm a műfaja. Címszereplője Susan Berman, egy ismert Las Vegas-i maffiózó lánya, aki közeli barátja volt Durstnek, amíg egy ismeretlen tettes golyót nem repített a fejébe 2000-ben. Az epizódból kiderül, hogy a maffiamódszerekben járatos Berman minden gyanú szerint segített barátjának megszabadulni a feleségétől, pontosabban annak testétől, majd (a legújabb vádak szerint) épp azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és fenyegetést jelentett a gyilkosra nézve. A gengszter lánya tehát erőszakos halált halt, de ironikus módon nem egy alvilági leszámolás során.

Mint címe is sejteti (The State of Texas vs. Robert Durst), a negyedik rész tárgyalótermi dráma és bűnügyi film, hisz ez az epizód dolgozza fel Durst hírhedt tárgyalássorozatát. Társadalomkritikában ez a rész a legerősebb, hisz tanúsága szerint a fegyverpártiságáról híres Texas állam esküdtei könnyű szívvel felmentettek egy darabolós gyilkost, csak mert saját bevallása szerint önvédelemből ölt. Az ötödik rész (Family Values, azaz 'családi értékek') családi (rém)dráma, melyben Robert öccse és kiköpött ellentéte, Douglas fagyos viszonya kerül terítékre. Eme epizód már egyre inkább thrillerbe hajlik, mivel Robert egy slasher gyilkosaként koslat fivére nyomában, a záró hatodik rész pedig immár Hitchcocknak is becsületére válna. Berman mostohafia – aki remek barátságot ápolt Dursttel és sosem gyanakodott rá – meggyőző bizonyítékot talált a férfi ellen, amit átadott a filmkészítőknek, akik pedig értesítették a hatóságokat, miközben a kamerák kereszttüzében tervezték szembesíteni interjúalanyukat a bizonyítékkal. A finálét az varázsolja feszült thrillerré, hogy Durst akkoriban – talán rosszat sejtve – épp eltávolodott a filmesektől, és kevésen múlott, hogy ad-e még egy interjút. Adott, és ahogy Jarecki nyárfalevélként remegve szembesíti országos cimboráját, a darabolós gyilkost a lebukását szavatoló bizonyítékkal, az talán a televíziós dokumentumfilmezés történetének legerősebb pár perce (pláne annak tudatában, hogy a Durstöt közvetlenül a szezonfinálé idején tartóztatták le). A széria elhíresült utolsó sorai olyan végső revelációt jelentenek, amilyet például az Elemi ösztönben láthattunk.

Jarecki és Smerling nem csak a műfaji vonatkozású epizódcímek használatával mossák el a határt fikció és valóság, játék- és dokumentumfilm közt. Elég például a főcímként szolgáló vagány zenés montázsra gondolni, amiről a True Blood – Inni és élni hagyni, vagy akár – a frissebb sorozatok mezőnyében – a True Detective juthat eszünkbe. Mindenesetre a széria főleg Durst és az ő hátborzongató jelenléte miatt felejthetetlen és szégyeníti meg a sorozatgyilkos zsáner legjobb fikciós darabjait. Mintha csak egy antagonista lenne egy B-kategóriás, ámbár meglepően hatásos horrorból. Tikkel, a hangja reszelős, a szemének alig van fehérje, mintha egy démoni megszállottságtól szenvedő karakter lenne egy fantáziátlan kortárs kísértethorrorban. A leghátborzongatóbb vonása mégis az, hogy egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha színészkedne, pedig immár alig kétséges, hogy a gyanús ügyei kapcsán hazudott. Egy percig sem próbálja kiadni magát a világ legkedvesebb és legbalszerencsésebb emberének, inkább zord önmagát adja. Maga a széria címe (The Jinx, magyarul 'az elátkozott') onnan ered, hogy Durst arra a kérdésre, hogy miért nem vállalt volna soha családalapítást, azt válaszolta, hogy nem akarja „elátkozni” a gyerekeit.

Ahogy Durst lebuktatta magát, az Poe-novellába illő, de jelen minisorozatot az teszi páratlanná, hogy nem csak egy bűnügyről szól, hanem talán meg is oldotta azt. Amit látunk, az oknyomozó újságírás filmes formában, és annak is a netovábbja. Jareckinek és Smerlingnek ráadásul épp ez a specialitása, hisz már korábban is dolgoztak fel szokatlan és ellentmondásos bűnügyet dokumentumfilm formában: a Capturing the Friedmans ('elkapni Friedmannékat') egy pedofíliával vádolt apa-fiú párosról szólt, és az a dolgozat is alaposan felkavarta az állóvizet az ügyben.

Szinte mindenki mással ellentétben Jarecki eleinte bevallottan kételkedett Durst bűnösségében. Nem lehetett kizárni, hogy Durst jobbára ártatlan, és a darabolós gyilkosságához is az vezetett, hogy annak idején igaztalanul megvádolták a felesége megölésével. A széria által feltett kérdés tehát az volt, hogy Durst egyszerre őrült és ravasz sorozatgyilkos-e, vagy pedig a világ legbalszerencsésebb embere. Ahogy az lenni szokott, az igazság valahol a kettő között van: hősünk minden bizonnyal gyilkos, de mázlistának aligha nevezhető. Jelen munka a művészet hasznosságát is bizonyítja, hisz összességében a Véres románc című film úgy vezetett Durst lebukásához, hogy még csak jól sem sikerült. Miközben a minisorozat arra is ékes bizonyíték, hogy mennyivel hatásosabb tud lenni egy dokumentumfilm a mozinál, ideális téma és lehetőségek esetén.