A fiatal rendező – szavakat alig-alig használva – a képiség nemzetközi nyelvén beszél a nézőkhöz, története mégis félreérthetetlenül a hazai viszonyokra reagál. Bogdán ugyanis úgy foglalkozik a magyar társadalom egyik legfontosabb, mégis erősen alulreprezentált témájával, a cigánysággal, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Teszi mindezt a filmes nyelv- és formarendszernek abszolút magabiztos használatával – a film olyannyira magáért beszél, hogy a világszínvonal bizonygatására kár is volna felsorolni a Boldog új élet számos magyar és nemzetközi platformon kivívott elismerését.

S hogy mit is olvashatnánk abban a bizonyos nagy könyvben? Bogdán filmje nem „cigányfilm”, nincs meg benne ilyen téren az a bizonyos szociológiai vagy kulturális antropológiai igény, amely könnyen elriaszthatná a dokumetumfilmes megközelítéstől ódzkodókat. Nem: Bogdán első nagyjátékfilmjében olyan természetesen beszél roma szereplőiről, „mintha” bizony nem volna bennük semmi különleges, semmi, ami miatt meg kéne különböztetni őket a világosabb bőrűektől. S a kommunikációnak ez a nonverbális módja talán erősebb hatással, erősebb „üzenettel” bír, mint bármilyen olyan megnyilvánulás, amely az elkülönítést és a másságot ugyan elítélő hangnemben, de mégis folyvást emlegeti – így erősítve meg azokat a köztudatban is.

A Boldog új élet „egy lehetséges válasz a sok közül”, ahogy a második képkocka szövege fogalmaz: válasz egyrészt – a szöveg szerint – arra, hogyan tud beilleszkedni, be tud-e egyáltalán illeszkedni a nevelőintézetből kikerülő tizennyolc éves „gyerek” a falakon kívüli társadalomba. S egy lehetséges válasz a „józsefattilai” kérdésre is: hogy lehet élni egy anya (valamint apa és egyáltalán, család) nélküli életet – mi marad az embernek, ha rájön: nincsenek gyökerei, nincsenek még olyan emlékei sem, amelyeket felidézni érdemes?

A film főszereplője, az Orsós Lajos alakította huszonéves férfi legalábbis így érzi: hiába kapja meg egyedülálló módon a nevelőintézetben róla őrzött aktákat, nem találja meg bennük elveszett, vagy soha nem volt boldog emlékeit családjáról, létező vagy nem létező testvéreiről, vágyva vágyott édesanyjáról. Nem, mert az aktát kinyitva nem talál mást, csak – intimitásuk és egyúttal mégis hiábavalóságuk miatt – végtelenül abszurd adatokat egykori hiányos beszédkészségéről vagy éppen átlagon aluli testsúlyáról. „Nincs múltam, és kész! Ennyi!” – konstatálja a nyilvánvalóan elfogadhatatlan igazságot.

Orsós kevés beszédével és profi színészek közt is ritka kifejező arcjátékával – kitűnően érzékelteti mindenkori kívülállóságát: hiába tesz szert úgynevezett barátokra (kiknek szavajárása, hogy testvérnek szólítják őt, így plusz töltetet kap), hiába fogadja be a roma közösség, semmi sem változik. Ő nem érti a nyelvüket, nem ismeri hagyományaikat – még azokét sem, akik társai lehetnének, akik meghívják családi ünnepségükre, s akik akár nevelt lányukat is gondjaira bízzák, ha épp nincs, aki vigyázzon rá. Hiába van állandó munkája, ez a fajta szociális biztonság semmit sem nyom a latban az állandó belső bizonytalansággal szemben.

Az egész filmre jellemző a szűkszavúság: a történet csak lassan áll össze az apró darabokból és a képi utalásokból, metaforákból. Nem értjük például, mit akar kezdeni a plakátokkal (a főszereplő jobb híján és nyilván legeslegutolsó „megoldásként” egy szép női arccal reklámozott parfüm plakátjában keres valamiféle szerető- és anyapótlékot), míg ki nem tapétázza vele a falat kádja körül – amely kádban szokásos, szomorú rítusként minden reggel, minden „sötétebb” órában magzatpózba gömbölyödik.

Nem lehet szó nélkül elmenni Szabó Gábor és Győri Márk – leginkább Fliegauf Benedek filmjeit és így Szatmári Péter és Lovasi Zoltán képeit idéző – operatőri teljesítménye mellett sem. A folyamatos kamerarángás ugyanis épp olyan, mint Bogdán fentebb említett szűkszavúsága: lelkiállapotot tükröz, melyet maga a film eleinte még nem tesz egyértelművé, s a néző csak lassan érti meg, hogy nem felesleges „művészkedésről”, vagy amatőrfilm-imitálásról van szó. Furcsamód ez a kiváló kamerakezelés épp akkor ér a tetőpontra, mikor gyökeresen megváltozik minden: ahogy a legutolsó kockákban végtelenül nyugodtan, a korábbi remegés minden nyoma nélkül lassan ráközelít a plakát-anya szemére, majd onnan lejjebb kúszik, s egy sokkal hosszabbnak tűnő perc után megmutatja a kád vörös vizét is, egy már végleg megnyugodott testtel és a húsz éven át az erek falain belül keringő, most pedig vízben híguló vérrel. Kegyetlenségében is gyönyörű képi megoldás: szívszorítóan összetett szimbolikával.

Fotók: Hermann Ildi
A film honlapja