A Sziget már régóta nem, vagy nem csak a magyar fiataloknak szól – ezt nem is titkolják a szervezők: az árak és a programok is a nyugat-európaiak igényeihez és lehetőségeihez alakulnak, a kínálatban azért ilyen sok a számunkra teljesen ismeretlen holland zenekar és dj, mert fesztivált uraló holland vendégek szívesen hallgatják a kedvenceiket itt is.

Próbáltam beszélgeti néhányukkal, és egyikük mesélte, hogy hatan jöttek, a fesztivál után még öt napot maradnak Budapesten, tetszik nekik, hogy meleg van, hogy sokan vannak, hogy mindenki barátságos és hogy minden olcsó. Óvatosan megkérdeztem, mennyit szánnak a tíz napos kirándulásra fejenként, 1500 eurót mondott egy 30 körüli srác, de hozzátette, hogy aztán karácsonyig egyetlen szabad napja sem lesz. Most kell élni. Ja, így mindjárt más. A zenei ügyekben pedig a vállrángatást és a sodródást választja: sétálgat, és ahol valami izgalmas hallatszik, ott megáll.

Bár az egyik barátja rögön hozzátette, hogy nana, azért a Kings of Leon-t miatta köhögték végig. Köhögtek, mert sajnos az egész szigetet ellepte a por, és ez nem nyafogás, hanem már-már egészségügyi probléma. A fő útvonalakon három nap alatt kikopott a fű, eső egy csepp sem volt, ahol pedig táncolnak, ott tíz méter magasan száll a por, látni is alig lehet.

Na de a koncert: végre itt az igazi stadion-rock, jó tempójú, könnyen énekelhető dalok, világszép slágerek, szívszorító balladák és a közönséget összepréselő rock-himnuszok, a rövid, klasszikusan méretezett számok. A zenekar már nincs a csúcson, de így is emlékezetes, szép koncertet adtak, természetesen telt ház előtt.

Előttük ránéztem a megunhatatlan Goran Bregovicra is, de most unalmasan indult, a gépi hangzás pedig a korábbinál is zavaróbb volt, amit még a szívemnek oly kedves bolgár énekesnők sem tudtak elnyomni. Viszont az esti időpont ellenére nagyon sok 6-8 éves gyereket lehetett látni a közönségben, és az ő felszabadultságuk, ösztönös táncuk a körülöttük állókat is megmosolyogtatta – már megérte elhívni Gorant.

Aki a sóbiznisszel fertőzött nagyszabású projektek helyett inkább a személyesebb és kiszámíthatatlanabb élményeket keresi, annak bejöhet a Tábortűz nevű új helyszín, ahol esténként 150-200 ember szokta körbeülni a méretes tüzet és a kezdő, fiatal zenekarok akusztikus koncertjét. Szerintem menő hely: félhomály, jó a hangulat, ráadásul tegnap a Kings of Leon koncertje után sokáig visszhangzott a fejekben a Sex on Fire üteme – jó volt az akkor született képeket itt, a valódi tűz mellett újra megforgatni a fejben – bendzsón játszott és nagy szenvedéllyel énekelt: Özgun Semerci.

Érdekes volt még látni, milyen állat bulit épített fel az Ivan and the Parasol, de épp mire megtelt a nézőtér és mindenki az égbe dobálta a kezeit, elkezdtek Illés- és Omega-feldolgozásokat játszani és magyarul énekelni: két perc alatt elvesztették a nézőik felét.

A Brians ennél jobban járt, ők végig meggyőzőek és szimpatikusak voltak  és nagyon trendik. A magukat trendkövetőnek gondoló fiataloknak pedig ennél több nem is kell: már a koncert közepén felhangzik egy-egy nagy sikoly. És még hátra van a vasárnapi, zárónap, sok meglepetéssel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotók: Ben Soir

A galériában Bedecs László fotói (a szerk.)