Ha a koncertek teltházasak, érdemes elnézni a Sziget hírnevéhez erősen hozzátartozó civil programokra vagy a nem zenei művészeti helyszínekre: van színház, cirkusz, interaktív opera, múzeum, sakk-kör, mozi és ki tudja még, mi minden.

A bejárathoz elég közel idén a cirkusz, ide futottam először a tömeg elől, és áhh és ohhh és uhhhh, nagyon régen szórakoztam olyan jól, mint az ott töltött órában. A cseh Putyka társulat pontosan megmutatta, mint jelent a kortárs cirkuszművészet, hogy mi minden lehetséges ebben a műfajban az idomított állatokon és a piros bohóc-orrokon túl. Az artisták kéznyújtásnyira repkedtek tőlünk, minden gyors volt és vidám, látványos és meglepő.  Egy játszótéri hintából ugráltak ki például az izmos fiúk, ami nem csak látványnak lenyűgöző, hanem a léleknek is szól, hiszen mindnyájan vágytunk erre valamikor: jól meghajtani a hintát, esetleg át is fordulni vele, aztán ugrani és repülni. De vagy ügyetlenek voltunk, vagy a szülői terror (pardon: óvatosság) miatt nem tehettük. Most megtette ezt sok-sok évvel később, helyettünk, más. Mellesleg a cirkuszi zenekar prudokciója bármelyik kisebb színpadon megállná  a helyét, franciásan lány jazz-rock-ot játszanak, és az egyik csillogó hajú artistalány énekel velük, amikor épp nem a színes szalagokon lóg.

Megpróbálkoztam a Marina and the Diamonds koncertjével is, sőt! Rájöttem, hogyan tudok bejutni a színpad előtti fotós-sávba, úgyhogy néhány dalt onnan figyeltem – mondanám, hogy hallgattam, de itt annyira hangos volt a zene, hogy ebből csak a dübörgés jutott. Megcsodálhattam viszont Marina klasz kis koronáját és izzadásmentes lila egyberészesét, meg láttam, hogy a lazának látszó tánc közben mennyire figyel a körültte lévő zenészekre – zökenők és hamis hangok nélkül indult a koncert, onnantól bátran magára is hagyhattam őket.

Ebben a melegben rengeteg sör fogy, naná, pedig csak egyféle és nem a legjobbféle sör kapható. Van viszont bor vagy fröccs is, ráadásul pont a Nagyszínpaddal szemben, a haláli bungee jumping mellett építették föl a Borfalut, ami idális hely a késődélutánokon: a magas és árnyas fák között még padok is vannak, körbekóstolható Magyarország – egy remek egri gyöngyőzőbor mellett pedig még a zene is élvezhető. Igazi óázis ez, furcsa, hogy mégsem kell sehol sorban állni.

Az úgynevezett color-party után kezdődött rögtön a Kasabian koncertje – meg is telt a Nagyszínpad előtti tér festékes arcú, összemaszatoltan mosolygó emberekkel. Mindenki azt hitte, végre indul a zúzás, jön a rock, de érthetetlen okból valami egészen más jött. Az igaz, hogy az első negyedóra után  komoly pogó-gócok alakultak ki még a színpadtól távolabb is, de aztán a zenekar átváltott disco-ra, és következett 40 perc lötyögés valami se íze, se szaga zenére. Igaz, hogy az utolsó fél órában megint olyasmit csináltak, amiért ilyen sokan eljöttek a koncertjükre, de ez nem feledteti az alibizést. Ez így kevés.

A portugál Mariza páratlan hangulatú koncertjén viszont méltatlanul kevesen voltak. Panaszkodom, hogy a Sziget más helyszínein lépni sem lehet, a Világzenei nagyszínpad viszont folyamatos félházzal megy – félő, hogy a jövőben ez a szebb napokat látott, a Sziget hagyományiban kitüntetett helyet érdemlő hely is bezár vagy jelentéktelenné zsugorodik majd, ahogy történt ez például a roma-sátorral. Pedig a koncert Sziget-kompatibilis volt, nem a panaszos, lassú, lírai fado volt műsoron, hanem a táncoltható, gyorsabb verzió, amit ez a fantasztikus kisugárzású énekesnő és remek zenészei igazi, forró, latinos estbe oltottak.

Nagyon kíváncsi voltam a szlovén Gramatik zenéjére, de előtte bőven volt idő a mindig izzó ír színpad előtt lazítani. Évek óta ugyanaz a hangulat itt, jobb ez, mint egy hab-party. Minden, de tényleg minden zenekar eljátsza a Whiskey In The Jart, ha magyarok lépnek fel, akkor kétszer is, mert kell magyar nyelvű feldlgozás is, aztán meg jön a Baj van a részeg tengerésszel.  De csodák csodája, az ötlet működik, mindig óriási a buli, sok a tánc, testvéries a hangulat, szépek a lányok. Egyik-másik zenekar gerjed vagy hamis, de semmi gond, még az írek is imádják ezt a helyet, sörrel kínálgatják (éjfél után már locsolják) a magyar zenészeket is. Most sem volt ez másként: a dunaújvárosi Jolly Jakkers frontembere azt hihette, miattuk gyűlnek a színpadhoz a sziget legjobb arcai és ordenáré fakingozásba kezdett, a hangfalakon ugrált, félő volt, hogy a gitárját és szétveri. Ennek ellenére egy srác egy egész bokrot tépett ki a közeli kiserdőből, azzal szeretett volna a cuki fuvolás lánynak kedveskedni, amíg a biztonságiak félre nem terelték.. Hmm, mégis él még a rock ’n roll, csak tudni kell, hol érdemes keresni.

És igen, a Gramatik: nagyon sokan, nagyon jó hangulatban gyültek össze az oxigén(hiányos)-sátorban látni és hallani a már rég Amerikában élő szlovén zenészt és barátait. Ilyen jó humorú elektronikus zenével ritkán találkozni, érthető a kiemelt érdeklődés. Oké, semmi sem olyan ma már, mint régen, de itt technós, house-os, de break-es elemek is helyet kaphatnak idézetként, vagy egy feldolgozás alapjaként, ám az old-school hangzást a nem túl erős basszus és a könnyed idézés-technika vidámmá, coollá, táncolhatóvá, ellenálhatalanná varázsolja. Volt egy tíz perces blokk, ahol a „hungary” szó ismétlődött mantra-szerűen, először csak a mélyből, alig felismerhetően, hogy aztán mind a tízezer ember ezt kiabálja. De az is lehet, hogy csak én hallottam így az ismétlődő szót – de akkor is büszkék lehetünk a Szigetre, ez az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt 25 évben Magyarországon született. Nem is kétséges.

Fotó: Ben Soir