Nem így terveztem, de a napot MØ-vel kezdtem (ugye, mö-nek ejtik?), és ez skandináv elektro-pop isten-királynője remek délutáni koncerten mutatta meg, hogyan érdemes erről a múlandó műfajról gondolkodni. Kicsit plázás, kicsi soul-os, kicsit punk-os hangzás és megjelenés, egy szexi, kislányos kinézetű 26 éves csaj, aki egy maratonista energiájával tolja a bulit, jól táncol, de közben mosolyogni is tud, sőt még az első sorokban állók tekintetét is igyekszik elkapni. Ehhez jönnek a háttérből a biztos zenei alapok – és kész is az a rögtön befogadható popzene, ami mégis felismerhetően egyedi, előremutató, úgy élvezhető, hogy közben emlékezetes is marad.

Ellie Gouldig persze profibb, megtervezetebb, látványban és hangzásban is jobb színvonalú koncertet szállít, de az egynyári slágerek és a barbis imázs olcsóvá teszik a produkciót. A koncertre nem lehet panasz, amerre a szem ellát, táncoló, éneklő, vidám emberek, csillogó arcok, elégedett tekintetek – és bár azt hittem, nekem minden egyformán popzene, MØ megmutatta, hogy lehet ebben a műfajban is különbözni és újítani is. Ellie viszont a napi standardot hozza, igaz, azt a legjobb minőségben.

A Foals sokak kedvence a Szigeten, magam is ezt a koncertet vártam a leginkább csütörtökön. Augusztus végén jelenik meg az új, a negyedik albumuk, tavaly a Volt-on nagyon odatették magukat, egyszóval aktuálisak, érdekesek, vonzóak.  Ráadásul a legjobb koncert-zenekarok hírében állnak, amit tegnap este igazoltak is: ez a másfél óra egy érzéki-erotikus élmény volt. Először óvatosan, aztán vagányan hívogattak a zenei világuk hálószobájába, és bizony az ötödik szám közben jött 2-3 perces áramszünet olyan volt, mintha ránk nyitott volna az anyós – szinte mindent újra kellett kezdeni. De ennek ellenére elérték, hogy a koncert végén a húszezres tömeg közepén állva is úgy érezhettük, hogy ez a zene csak nekünk, személyen nekünk szól, és ha más jó nem is történik a héten, akkor is lesz miről mesélni a barátainknak, akik nem lehettek itt, de kérték, hogy ezt a koncertet száz aranyért se hagyjuk ki.

Az új albumról három számot játszottak a fiúk, a címadó What Went Down volt a koncert záródarabja, ami sokat elmond róla: a Blue Blood, a Sapnish Sahara vagy Late Night mellé sorolódik majd az zenekari életműben, klasszikus született! Érzésem szerint az új dalok valamivel keményebbek, zúzósabbak, mint az átlag Foals-darabok, inkább az Inhaler nyomvonalát követik, ebből az ízelítőből legalábbis a könnyed és gyengéd témák hiányoztak – de a végső ítélettel várjuk meg a teljes lemezt.

És akinek ennyi jó kevés, az idézze fel velem az New York-i Interpol éjféli, sátras, a szívdobogással együtt lüktető koncertjét. Itt, kérem, nem volt tapsoltatás, énekeltetés, nem próbált tömegszörfözni az énekes, de még pacsikat sem osztogatott az első sorokban sikítozóknak – sőt, voltaképp meg sem mozdult az egész koncert alatt. A hangszórókból jövő zenefolyam mégsem enged kitérőt, magába szippant, megrág és kiköp. Öltönyös fickók a színpadon, de az a súlyos, érfelvágós melankólia, ami a zenekar első albumainak védjegyévé vált, mintha kicsit puhult volna. Igaz, mint egy Tarr Béla-filmben, ebben a zenében is végig esik az eső, nehéz a menny, mégis ott a bíztatás: mondd el, milyen fájdalmakat hordozol magadban májustól, vagy akár évek óta. Aztán menj ki az ég alá, keress magadnak egy hullócsillagot, és kívánj magadnak valami kibaszott jót.

Mit mondjak? A koncert után hosszú, tömött sorokban álltunk a „Before I die…” fal előtt, és írtuk vagy mondtuk a vágyott jövőt. Öt perc múlva, a Petőfi-sátornál együtt álltunk sörért Yennis-szel, a Fouls énekesével, wow, milyen alacsony és milyen pocakos és milyen csendes, de nagy boldogság találkozni vele. Pedig nem is ezt kívántam.

Fotó: Ben Soir