Az Alt-J volt a szerdai nap headlinere, kötelező programnak tűnt, de aztán hamar kiderült, nem igazán illik ez a zene erre az időpontra és erre a helyre. Fél tízkor már kicsit hűvösebb van, kezdődhetne a buli, de ez a zene nagyon messze van a tombolóstól, és még táncolhatónak is csak nehezen nevezhető. Voltak persze, akik sörrel a kezükben eldülöngéltek, álmodoztak, átadták magukat ennek az egyébként nagyon szerethető és kedves és végletig kidolgozott, finom zenének, na meg az énekes rajzfilmszerű hangjának, élvezték a minden számban felfedezhető ötleteket és csavarokat, de a tömeg, azt hiszem, valami másra vágyott. Ezt a Breezeblocks a koncert legvégén meg is adta nekik, ami viszont már csak arra volt elég, hogy nagyobb lendülettel folytatódjon az este.

Az A38-on rap-be oltották az éjszakát, és mivel sokak tuti tippje volt, én is ezt a programot választottam. A német CRO pandamasszkos rappere slágeres, popos dalokat hozott, ami bizonyára nagyon-nagyon népszerű a hazájában, mert millió német fesztiválozó gyűlt össze a színpad előtt, én viszont hamar meguntam és inkább átnéztem a világzenei színpadra, ahol az olasz Canzoniere Grecanico Salentino ígért „őrületes tempójú” koncertet – ebből a tempó meg is volt, de az őrület ott is elmaradt. Hiába szólt könnyed összhangban a tamburin, a harmonika, a gitár, a buzuki, a duda és a csodálatos énekesnő csodálatos hangja, hiába jött egy-egy lassú, lírai dal is a tánc közben, ez a koncert csak egy volt a sok közül, a mediterrán varázslat nélkül.  

Visszafelé elcsíptem a Budapest Bár ráadásblokkját, és benne Kiss Tibi nosztalgiáját: „Huszon valahány éve járok a Szigetre, és fénykoromban egy alvással végignyomtam. Na meg egy öklömnyi speed-del.” (Taps, sikolyok az első sorokból) Meglepően sokan választották egyébként ezt a programot, nagyrészt magyarok, pedig mindenkinek azt tanácsolnám én is, hogy a Szigeten ne magyar zenekarokra bulizzon, azt megteheti év közben is. De végül én is itt kötettem ki – kell mégis egy hely, ahol otthon vagyunk.

A napot Tyler, the Creator rapjével zártam, és engem már akkor megnyert, amikor a haverjaival kijött a színpadra: végre nem kosaras pólóban és aranyfogat villantva képzeli el valaki az amerikai hiphop-ot, és ez az újhullámos, reflexív gondolkodás a zenén és az egész produkción meglátszott. Csak egy példa: a színpadkép, ami egykor annyira fontos volt a koncerteken, mára másodlagossá vált, sokkal hangsúlyosabbak a kétoldali óriáskivetítők, melyeken közelről és kiváló minőségben láthatjuk, ami a színpadon történik (vagy amit abból a rendező megmutat). A vicc az, hogy a nagy, szürkés színpadok a kivetítőn megtelnek színekkel, a kamerákon át a tompa fények csillognak, a zenészek életre kelnek és minden sokkal részletgazdagabb, közelibb, élvezhetőbb. Külön érdekes volt, Tyrer milyen tudatosan játszott a körülötte lévő kameráknak – nyilván ő is belátta, hogy még akik szemben állnak vele, azok is inkább a tökéletes minőségű oldalsó mozit nézik, mint a pixeles élő színpadképet. Odd future – készülj fel!

Fotó: Ben Soir