Ahogy sorra felépülnek és lassan beindulnak az egymástól távol eső helyszínek, úgy erősödik köztük a népvándorlás és az érzés, hogy a járdákon mindig többen vannak, mint a koncerteken. Még szerencse, hogy sétálás közben érzékelhető igazán a fesztivál hangulata, ilyenkor találkozhatsz a feltűnni igyekvő arcok néhol egészen eredeti poénjaival, a legújabb jelmez-trendekkel, a sátrak között folyó, sehol máshol nem tapasztalható élettel, a magukba forduló vagy épp magukból kifordult figurákkal, az éledező vagy épp haldokló szerelmekkel, meg az eldugott civil helyszíneken ücsörgőkkel – egyszóval mindazzal, ami miatt szeretünk a Szigetre járni.

A keddi napra érdemes volt kicsit korábban kimenni, mert a francia, gypsy-ska-raggae vonalon alkotó, de mindezeket még a francia és a balkáni hangulatokkal is keverő, rendkívül kreatív Babylon Cirkus olyan koncertet adott fél öt óra tájban, amiről minden szervező csak álmodhat: aki eddig nem pörgött fel eléggé a hétre, az itt megtehette. Meghívás volt ez beszélgetésre és táncra és nevetésre, fúvósokkal, harmonikával és sok-sok zenei humorral. Nem kellett 20 perc, és a tömeg ugrált, skandált, mintha a színpadról mozgatnák őket. Mindenkiben elkezdődött a nap.

A délutáni sátras koncert a nagy meleg ellenére is ideális volt, ezzel szemben a Nagyszínpad előtt nincs menekvés a nap elől hét óráig. Jó is volt, hogy az izraeli Asaf Avidan lírai, lágyabb, bensőségesebb zenéjét lehet addig hallgatni. A rádiókban agyonjátszott nagy slágerre, a szakítós One day-re kifutatott koncert a meglepően kedves és nyitott énekesnek hála lehetett intimitással és léleksimogatással teli élmény. A 35 éves, srácos mosolyú énekes becsukott szemmel, gitárral a kezében dúdolgatott a hatalmas színpadon, és ha mi is becsuktuk a szemünket (a nap úgyis belesütött), azt hihettük, egy olyan női énekest hallunk, aki Joplin és Winehouse szalonjában tanulta a szakmát. Szépen, frissen, lágyan szólt, ahogy egy pop-klasszikushoz illik.

Azt est fénypontja viszont a Florence and Machine koncertje volt. Sokszor hallottuk az elmúlt napokban, hogy végre egy csúcson lévő, a legnagyobb zenei piacokon is magasan jegyzett fellépőt sikerült meghívni a Szigetre, de abban nem lehettünk biztosak, hogy az énekesnő maga is csúcsformában van. De aztán ezek a kétségek is elszálltak: a talpig hófehérben, mezítlábasan kilibbenő Florence csillogó szemekkel, csillámló hajjal, magabiztosan, dinamikusan, mégis balerinásan könnyű mozdulatokkal vitte végig a show-t. Tiszta hangon, fegyelmezetten, sok-sok érzelmet megmutatva, feltárulkozó gesztusokkal telezsúfolva pörgött az este, az énekesnő bármerre indulhatott, a közönség követte. De ehhez az is kellett, hogy ölelgesse előbb a színpadra dobott átizzadt pólókat, aztán a felengedett néhány rajongót, vagy hogy bátran a fejére tegye és sokáig viselje a közönségtől kapott virágkoszorút. A naiv-butuska üzenetek („a természet szép, szeressétek egymást, öleljétek egymást, legyetek boldogok”) is célba találtak, mindenki boldog volt, és a felszólításra ölelte a szomszédját. Engem rögtön két cseh lány is. Köszönöm, Florence!

Ezután a szintén Angliából érkezett és szintén az indie pop vonatán utazó Jungle tinglitangli koncertje egyáltalán nem kötött le, inkább egy burger táraságában gyűjtöttem erőt a Infected Mushrooms másfél órájára, mert azt lehetett tudni, hogy oda kell majd a fittség. Már bejutni sem volt egyszerű: nagyon sokan próbáltak egyszerre bemenni a sátorba – természetesen teltház volt (10 ezer ember?). A lassan húsz éve építkező izraeli csapat elképesztő hangulatot teremtett: tombolás, ugrálás, őrjöngés egy percnyi szünet nélkül. A frontember folyamatosan hergelte a közönséget, valószínűleg ő mondta ki legtöbbször a fesztivál történetében, hogy „Szigeeeeeet”. Hát, ilyen az, amikor a pszichodelikus zene jó helyen és jó időpontban szólal meg: a hajnal kettő a jó időpont, a Sziget arénányi sátra a jó helyszín. A Cities of the Future ütemei sokakat kísértek hazáig vagy legalább a sátrakig (még azokat is, akiknek ezzel a koncerttel épp csak elkezdődött az este) – a „velőig ható” lenne az ideillő jelző.

És még valami: két nap után kijelenthető, a Sziget legfontosabb színpadain idén tökéletes a technika. Florence koncertje például az óriási tér minden pontján maximálisan élvezhető minőségben, tulajdonképpen CD-színvonalon szólt. Ugyanez az igényesség igaz a fényekre és a dizájnra is – egyik sem elhanyagolható szempont. És a nagyja még csak most jön.

Fotók: Ben Soir (a szerk.)