Egy huszonvalahány állomásos európai turné utolsó állomása volt a pesti koncert, hozzánk Athén és Burgasz után érkezett Robbie, fáradtan, leeresztve, tűz nélkül. Bukarest vagy Budapest tényleg mindegy volt neki, és a koncert végén a kivetítőkön is jól látszott a sóhaja, hogy na, akkor ennek is vége. Nem csodálom, ha nem szereti magát ilyen gyűrödtnek látni – elterjedt a pletyka a Szigeten is, hogy napközben már azzal fenyegetőzött, nem tartja meg a koncertjét, amennyiben a hivatalos fotókon kívül más felvétel is készül róla. Hallani lehetett hisztiről is, helikoptert szeretett volna a szállodától a színpadig, de ezeket a híreket hagyjuk a bulvárlapoknak. Koncertfotóval ezért nem is próbálkoztunk, de szerencsére volt megoldás, elkaptuk Robbie egyik altegerógóját a Hungarikum falu és a Oké sziget között, nem is lehettünk volna boldogabbak:

De ne szaladjunk ennyire előre, és ha már hungarikumok, a főműsor előtt egy-két magyar zenekar koncertjébe is belenézhettünk. Végre újra van ilyesmi a Nagyszínpadon: az Ocho Macho díjként kapta a lehetőséget, és eleinte kicsit bátortalanul, hadd ne mondjam, elveszetten mozgott az óriási színpadon, de ahogy nőtt a tömeg a koncert végére időzített lufi-reptetés miatt, ahogy egyre többen fordítottak hátat neki egy-egy szelfiért, úgy lett a zenekar egyre magabiztosabb, ismerősebb, vagányabb. Mire felcsendült az ő tábortüzes himnuszuk, már legalább 15 ezren énekelték velük, hogy „everything’s all right”, szóval sikerült bevonniuk és megmozgatniuk a nézőket, oké volt a koncert.

Mire az utolsó lufi is elszállt a szélben, már színpadon volt az egy másik himnuszt, az idei Sziget dalát jegyző Irie Maffia, akik a raggae ritmusára odagyűlt külföldieket is a szinpad előtt tudták tartani. Nem véletlen, hogy az elmúlt években alig-alig volt magyar zenekar a nagyszínpadon: világsztárunk nincs, de a nemzetközi zenei térben legalább látható, legalább értelmezhető zenekar is kevés. Az Irie Maffia a kevesek egyike, az a kísérletező, kortárs, rádióbarát popzene, amit a tizenkét fős csapat lemezről lemezre és koncertről koncertre összerak, és ami egy ilyen új, őket javarészt most először halló közönség előtt is működni tudott. Ha még kevesebb lenne a magyar szöveg, még jobban tudna működni a produkció. 

Átsétáltam a Petőfi Rádió csak magyar zenekaroknak sátrához is, ahol Péterfy Bori és bandája igyekezett a hely miatt szűkebb lehetőségek és a nagyobb színpadokhoz képest gyengécske technika ellenére is emlékezeteset alakítani, de a mostani koncert inkább csak közepesre sikerült. Elmaradtak a korábbi esteken megszokott látványos ruhaköltemények, bizonytalan volt a kommunikáció a közönséggel, és a set-list sem volt épp a legjobban összarakva. Mintha számítottak volna rá, hogy a koncert második felében megindul az elvándorlás Robbie Williams felé – a legmagabiztosabb előadót is elbizonytalanítja, ha az utolsó számra a közönség fele eltűnik. Lesz jobb.

És akkor a fáradt, kicsit megöregedett, kicsit meghízott, de szőkére festett tincseivel és régi szép időket idéző, a combon is cipzáras nadrágjával még mindig figyelmet követelő Robbie. Teltház volt, ahogy várták, mégis csak egy leganda érkezett, ráadásul a tavaly áprilisi budapesti koncerttől eltérően most az egész életműből hozta a dalokat. Ezért is volt meglepő, hogy volt U2-, Oasis-, Queen-, Joan Jett-felodolgozás, majd a ráadásban még a Bohemian Rhapsody és a My Way is – egyikre sem mondanám, hogy jobb, mint az eredeti. Közben persze elhagzott a best of is, a Rock Dj, a Come Undone, az Angels, a Candy, a Kids és a több sláger, de ötlettelenül, érzéketlenül, múzeumi stílusban. Robbie szórakoztatni kívánt, ahogy ígérte, és ez az est nagy részében sikerült is neki, de néha túltolta: amikor szoknyába öltözve jött vissza a színpadra és előbb az oroszlános alsógatyáját, aztán a hátsóját mutogatta, amikor a „ma este enyém a seggetek!”-típusú, vagy a pénisze nagyságára utaló poénokkal próbálkozott, amikor hatodszor is megénekeltette a közönséget, akkor a hardcore rajongók mögötti sávban már csak nevettek, sőt a rosszabb pillantokban gúnyolódtak rajta. Kicsit megsajnáltam – nem is őt, hanem azokat a decens rajongókat, akiket a Feel alatt a félmeztelenül ordibáló, pocakg izzadt  mai fiatalok előbb nyakon öntöttek meleg sörrel, majd felkértek lassúzni.

De aztán az éjszakában, RW-afterpaty-n a playboy-os, tv2-ős, az alapfokú dj-tanfolyamot végzett Radnai Péter hirtelen közelebb hozta az egész este értelmét: lassan fordulunk rá a hétre. messziről indulunk, a kilencvenes évek végének balatoni nyaraitól, hogy napfény járja át a szívünk újra, hogy ne panaszkodjunk, ha olvadunk, mint a vaj, és hogy tudjuk, valaha volt valódi szerelem és volt igazi popzene. 

Fotók: Ben Soir (a szerk.)