Sokáig kőkeményen tartotta is magát a nézet, mely szerint az idén 53 éves, lehengerlő mosolyú világsztár nárcisztikus hajlamait éli ki, valamint 50 felé közeledvén kapuzárási pánikját kívánta legyűrni a Mission: Impossible celluloid-széria nyaktörő mutatványaival. A szerzői védjeggyé nőtt ugrás- és rohanásfüggőség nem pusztán a heist movie-k betörésszcénáit rakták zárójelbe, és avatták tökéletes attrakciókká, hanem az akciósztár felsőbbrendűségét, a moziikon totális diadalát hirdették. Ironikus, hogy a Titkos nemzet reklámhadjárata jószerivel egy obligát repülőgépes csimpaszkodással, és természetesen Cruise agilis kaszkadőrtermészetével azonosította az egész filmet.

Még poénosabb, hogy a nagyszabású póz rögtön az első 10 percben véget ér, a legnagyobb adut gyorsan kijátsszák. Christopher McQuarrie író-rendező óriási fityiszt mutat napjaink látványpornó, grandiózus rombolások, szélsebes rohanás vagy összecsapásbetétek iránt sóvárgó blockbuster-nemzedékének. Őt a nyers erőre fókuszáló, birokra esküvő, testfétist hirdető akcióstruktúra helyett nyomatékosan a régimódi kémthriller-motivika hozzá lázba. Kezdve a destruktív, Bruce Geller-mítoszt oldalba rúgó jazzboltbeli küldetés-felülírással. Ezúttal nem az Impossible Mission Force ügyeletes narrátora, hanem a Szindikátus ördögi vezére oszt lapokat, világossá válik, mire számítsunk. A Titkos nemzetben az első perctől tort ül a bizalmatlanság, az átverések hálója hatalmasra szövődik, gyakorlatilag az összes karakter megtéveszti, lépre csalja a másikat, az egyikük ráadásul három főnöknek is jelent, de még az Akciócsoport zsoldosai között is megfigyelhető a széthúzás. Semmi nem tűnik biztosnak, ez esszenciális kémthriller-lelemény. Ethan Hunt legutóbb a Brian De Palma jegyezte nyitórészben tűnt ennyire magányosnak: immár az egész ügynökség feloszlott, a csapattagok szétszóródtak, és bár adózni kell a hollywoodi boldog vég-ideológiának, a spionközösséget csupán kínkeserves munka árán sikerül újra összekovácsolni. Brad Bird ugyan módfelett szórakoztató, humorban és izgalomban bővelkedő 21. századi adrenalin-löketet fecskendezett a szívbe a Fantom protokollal, és a Hitchcock-imitátor De Palma a hidegháborús kémthrillerek legnyomasztóbb pillanataival idézte a dicső múltat, mégis McQuarrie revizionizmusa kellett a szintlépéshez. Jóval nagyobb bravúr ugyanis egy destrukció-ódák szegélyezte korban árral szemben úszni, a Bosszúállók mellé biggyeszteni a puszta kezére, saját eszére hagyatkozó Ethan Huntot, illetőleg egy olyan franchise-t, amely adná magát a bombasztikus őrületekre. Az 1996-os felütés napjaiban még nem hatott olyannyira felforgatónak a régi hírszerzőidőkbe történő visszalépés, a publikum kémfilmet várt, azt is kapott. 2015-ben fordul a kocka: a popcorn-rajongók ámokfutásra óhajtanak, mégis régi vágású thrillerrel érik be, amely nem mellesleg 150 millióba kerül, újfent mosolyogva a nagy büdzsé kötöttségein.

Ez azonban nem jelenti, hogy a spionthriller ne rejtegetne magában tömény potenciált. A bécsi operaházi tripla merénylet maga a barokk gyönyörűség egy pompás Turandot előadással, a sötét, árnyas londoni falakon mozgó verekedés árnyéka egyenesen Alfred Hitchcock (Az ember, aki túl sokat tudott Royal Albert Hall-utalását nem érheti csúnya szó), Robert Siodmak, Carol Reed, Jules Dassin patinás remekműveit idézik, a Michael Bay-esztétika azonnal kirepül az ablakon. Lüktet a suspense, az utolsó pillanatig kétséges az adott küldetésfázis végkimenetele. Letisztult, vegytiszta thriller ez, a jelképes hitchcocki bomba végig az asztal alatt ketyeg, és a heist-jeleneteket is az old school-szellemiség hajtja előre: 1966-ban a Rififi és legkivált a Topkapi című Dassin-betörésfilmek ütöttek szöget a sorozatot kiötlő Bruce Geller fejébe, idén, a rombolásmonstrumoktól elhatárolódó ötödik rész visszaadja a kölcsönt. McQuarrie ilyen szempontból korántsem tagadja meg választott zsánere kívánalmait, csak épp az elegánsabb, kifinomultabb, ha tetszik, nehezebb útra voksol. Ethan Hunt újabb száguldása helyett Hunt agymunkája, a spionműfajra jellemző információgyűjtés, szellemi műveletek rejtenek tengernyi aranypillanatot. Amennyiben pedig nincs tovább, és eljön az akció ideje, újfent a régi iskola legjobb húzásaiban gyönyörködhetünk. Kés fúródik a mellkasba, hangtompító pisztolyos, fekete trencskós nemezis lő agyon szövetségest, a csinos Casablanca-idézetbe (lévén a hősnőt Ilsának hívják, tökéletes Ingrid Bergman-hasonmás és a marokkói városban székel) ültetett erőmű-szcéna vagy a csontot, épséget nem kímélő sportmotoros hajsza realizmussal kecsegtetnek. A falon szétmorzsolt fogdmegek vagy a szakadékba zuhanó, teherautónak ütköző rosszfiúk snittje zsigerekig hatol. Nem sokkal később pedig, amikor már végképp nincs határ brit és amerikai titkosszolgák, interkontinentális anomáliák, sőt, korrupt vagy tisztességes államférfiak, CIA-nagykutyák között, és főszereplőinket is fontoskodó szenátorok izzasztják, a Titkos nemzet politikai thrillerbe csavar. Az idevágó maszkcsere igazán meglepő, a gumiarc letépése rögvest a 10 évvel ezelőtt kreatív nézeteltérések címen útjára menesztett Joe Carnahan ötletét idézi, aki a maszkmutatványt nem rajzfilm-trükként vizionálta, globális államcsínyekről, fegyverbizniszről álmodott. „Iktasd ki Lane-t, és egy újabb lép a helyébe” – hangzik a női főszereplő igazmondása, az ötödik Mission: Impossible abszolút kezdeményezőnek tekinti a nézőt, ódivatúsága öröm és erény, a ’60-as, ’70-es évek egzisztencialista politikai bűndrámáinak birodalmában lépkedünk. Az első epizód után a szárnyra kapott ötödik rész is a mozisorozat Oroszországból szeretettelje – a széria nem embertelen mennyiségű nitró injektálásval újul meg, és vesz Halálos iramban-durranásba való, szintén ötödik részes fordulatot.

Ildomos hozzáfűzni, a Titkos nemzet az általunk ismert Cruise-imágót is felülírja. Gyakran a heroina húzza ki a pácból a legyőzhetetlennek gondolt főhőst (hiába próbálják őt megtestesült végzetnek beállítani), Ilsa karaktere egyébként is a protagonista tökéletes párja, a svéd Rebecca Ferguson pedig a szerep összes lehetőségével él. A karakterológia terén mértéktartóbb negyedik rész után a szupersztár Cruise megint hagyja érvényesülni csapattársait, mi több, ezúttal hölgypartnere zsákol igazán, az amúgy is halovány Ving Rhamest és Jeremy Rennert végképp elhomályosítva. Miss Faust egyenrangú femme powerként üt oda ellenfeleinek, ugyanannyira kemény, mint sebezhető bajtárs. Hangyányit sötétebb tónusú az Ethan-Ilsa-viszony, ahogy a Simon Pegg alakította Benji is kevesebbszer viccelődik – ahogy az indító repülőgépes akciót, úgy az ő figuráját is gonosz vigyorral tolja háttérbe a direktor, sőt, Benji az utolsó percekre A mandzsúriai jelöltbe illő, átprogramozott áldozati bárány. És ahelyett, hogy az 53 éves Cruise hiperemberként lőné le, verné rommá az őt lépten-nyomon utasítgató antagonistát („Szemtől szemben, Ethan. Ahogy akarta.”), csellel győzi le („Mr. Lane, ez itt az IMF.”), régimódi kémhősként rántja ki alóla a szőnyeget – noha az érzelemmentes, kegyetlenséget sugalló vékony ajkakkal áldott, manipulatív Solomon Lane (Sean Harris a harmadik rész szadista Philip Seymour Hoffmanjának nyomdokain jár) az utolsó pillanatig kemény dió.

Kisebb műfajváltás zajlott le: a franchise akciópillanatai kézműves alkotások, a talajközeliség rég ködbe veszettnek hitt maradványai, amelyek talán épp ezen a nyáron kezdenek újra feltűnni, nagyjából a Mad Max: A harag útja sivatagi anarchiájától. Mégis, a Mission: Impossible – Titkos nemzetet nehéz akciófilmnek titulálni, lévén a spiontradíciókat alig köti bármi a kortárs multiplex-csinnadrattákhoz. Ez pedig óvatos, és annál örömtelibb fejlemény egy százmilliónál is többet kóstáló szuperprodukciótól.

Mission: Impossible – Titkos nemzet

(Mission: Impossible – Rogue Nation)

Színes, szinkronizált amerikai akciófilm, 2015, 131 perc

Írta és rendezte: Christopher McQuarrie

Zene: Joe Kraemer

Operatőr: Robert Elswit

Vágó: Eddie Hamilton

Szereplők: Tom Cruise (Ethan Hunt), Jeremy Renner (William Brandt), Simon Pegg (Benji Dunn), Rebecca Ferguson (Ilsa Faust), Sean Harris (Solomon Lane) 

Forgalmazza: UIP-Duna Film

Korhatár: 16