Persze mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire kell, lehet, szabad a konkrét személy konkrét életútja felől megközelíteni az előadást, és mennyire kell ezen a nézőnek túllépni, a látottaknak pedig túlmutatni. Tény azonban, hogy a rövidebb-hosszabb jelenetekből összeálló előadás első olvasatban mégiscsak egy portré – függetlenül attól, hogy az mennyire egyezik a címszereplő hús-vér életével. De a portrénál jóval több is. 

2007-ben, amikor a sorozat elindult, Dömötör András huszonkilenc éves volt, most harminchét. Ha a véletlen úgy hozza, hogy akkor őt sorsolják ki, és nem Járó Zsuzsát, egészen más előadás született volna, hiszen azóta annyi minden történt vele: a színészet felől a rendezés felé billent az alkotói mérlege, maga is osztályfőnök lett a Színművészetin, miközben Berlinben is egyre gyakrabban rendez; a magánéletében elvesztette a hozzá legközelebb álló emberek egyikét, átesett egy betegségen, túljutott kapcsolatokon. Az évek múlásával a számításba jöhető életanyag egyre szaporodik, míg eleinte az egyetemista évek megkerülhetetlennek számítottak, itt már éppen csak felvillannak. A gyermekkornak és a családnak viszont ezúttal kiemelt szerep jut, ennek megfelelően a keret, ami köré az előadást felépítették, egy terapikus módszer, a Hellinger-féle családállítás. A gyerekkort idézi maga a díszlet is: színes legokockákból lesz ágy, nemzeti színű tangóharmonika vagy éppen telefon.

A címszereplő csak a keretjátékban játssza önmagát, a köztes jelenetekben a többiek felváltva jelenítik meg, míg ő például Mácsai Pál vagy éppen Máté Gábor bőrébe bújik. Mindkettő remek paródia, de nem csak az. Mácsaiként az Örkény Színházban töltött éveit értékeli önostorozó iróniával, ahol az önostorozás Mácsai sajátja. Máté Gáborként pedig egy felejthetetlen fagylaltozással fegyverzi le a közönséget, miközben Mászáros Mátéval (aki itt a címszereplő alteregója) közös jelenetükben azt mutatják meg, hogy a tanárkollégák mennyire nem tudnak mit kezdeni egymással, amikor éppen szünetel a tanárszerepük.     

Egy öntörvényű, társhoz, kollégákhoz nem könnyen kapcsolódó, folyton a helyét kereső személyiség rajzolódik ki a jelenetekből, aki élete egyik legtragikusabb időszakában, nagyanyja haldoklását végigkísérve érzi először, hogy a helyén van, pontosan ott, ahol lennie kell. Jordán Adél és Mészáros Béla jelenete, ahogy az unoka segíti nagyanyját kitáncolni az életből, és ahogy Czukor Balázs a temetési részben szó szerint sarokba szorítja a trehány temetőgondnokot, a legerősebb pillanatok közé tartoznak.

Ha valamiféle vezérfonalat keresünk, akkor az éppen az előbb említett hol is van az én helyem kérdéskör ilyen lehet. (Ahogy ezt az előadás elején, a családállításban a Dömötör András életét szimbolizáló Péter Kata idegesítő színpadi bolyongása, ide-oda táncolása is jelzi.)  Hol a helyem a családomban, a kapcsolataimban, a szakmámban, az országomban, a világban? A megengedő anya és a következetes nevelési elveket valló nagymama között; színészet és rendezés között; a totális szabadság és az ezt korlátozó szerelmi kapcsolatok közötti sávban; Zalaegerszeg és Budapest; Budapest és Berlin viszonylatában?

És ennél az utolsó kérdésnél elérnek a mára majd’ mindenki életében megkerülhetetlenné váló kérdéshez: menni vagy maradni? És ha maradunk, azt milyen életstratégia mentén tegyük? Két jelenetben és mind a kétszer egy-egy dalban sorakoznak a lehetséges alternatívák a külvilág lehető legteljesebb kizárásától, a belső kivándorlástól a hát itt fogunk élni beletörődésén keresztül az ich bin ein Berliner radikális szakításáig – miközben valami még mindig visszahúz, ahogy Czukor Balázs énekli.

Az előadás jó ütemben adagolja a könnyed parodizálást (ahogy például Péter Kata göcög Hegedűs D. Gézaként), az egy fokkal komolyabb és a sok fokozattal súlyosabb pillanatokat. A kétórás játékidő alatt talán ha kétszer érezni, hogy az adott jelenet egy hajszállal hosszabb vagy  kevésbé intenzív a többihez képest.

A tizennégy valamikori osztálytárs közül tizenketten hozták létre ezt az előadást (Fenyő Iván és Száraz Dénes van távol, igazoltan vagy igazolatlanul, erről nyilván megoszlanak a vélemények), a volt osztályfőnök, többeknek jelenlegi kolléga, igazgató, Máté Gábor rendezésében. Van, aki ezúttal kevesebbet szerepel, van, aki intenzívebben van jelen, mint Jordán Adél, Mészáros Béla, Mészáros Máté vagy Czukor Balázs. A lényeg azonban, hogy – felvett nevükkel, az AlkalMátéval szemben – minden pillanatban érződik, hogy ez a most már csak nyaranta összeálló társaság most is élő közösség, olyan egymásról való tudással, egymásra figyeléssel, és annyi jó színésszel, ami remélhetőleg nekik is, de a közönségnek biztosan várva várt nyári ünneppé teszi ezeket a találkozásokat. Jövőre, tizedik alkalommal, Mészáros Bélával.    

AlkalMáté Trupp: Dömötör András

Szereplők:
Czukor Balázs
Dömötör András
Gál Kristóf
Járó Zsuzsa
Jordán Adél
Kovács Patrícia
Máthé Zsolt
Mészáros Béla
Mészáros Máté
Péter Kata
Szandtner Anna
Vajda Milán

Zenei vezető: Dargay Marcell
Látvány: Kálmán Eszter
Asszisztens: Mátis Inez
Fotó: Dömölky Dániel

Rendező: Máté Gábor

Bemutató: Jurányi Ház, 2015. július 30.