Az ember alapvető joga a választás lehetősége, s ő élt vele: karrier, vagy egy mindig jól jövő diploma? A Glasgow Egyetem orvos szakiránya mellett tette le a voksát, mert szeretett volna egy biztonsági hátteret maga mögött tudni. Ezt el is végezte, Dr. Emeli Sandé  már és most, azzal a tudattal, hogy ezek után nincs igazán mit veszítenie – hisz orvosokra mindig szükség lesz, amíg világ a világ – az éneklés mellé állt teljes erővel.

Aki ott  volt 2015. július 18-án a VeszprémFesten az Arénában, az megtapasztalhatta azt az érzelmi intelligenciát és hangot, amiért joggal állítják azt, hogy ez volt az évszázad koncertje.

Kintről az Aréna olybá' tűnik, mint valami bevásárlóközpont Spanyolországban. Bent tágas terek és szimpatikus emberek fogadnak, akik lassan de biztosan érkeznek az esti koncertre. És itt nem késnek, mert pontban 19:30-kor kapunyitás, 20 óra 15 perckor pedig megjelenik a színpadon a Kállay-Saunders András Band.

Amikor megláttam, hogy ő lesz az előzenekar, nem tudtam eldönteni, hogy jó ötlet volt ez a szervezők részéről vagy sem. Őszintén bevallva, még most sem tudom. A hangjában – így élőben – pozitívan csalódtam, s bár a terem a kezdésnél csak félig telt meg - nagy-nagy hézagot hagyva mindenütt –, a végefelé már egészen tele lettünk: 4000-en lettünk Emeli Sandé koncertjére.

Saunders tudta uralni a színpadot, ám közben végig azt érezted, hogy valami hiányzik, hogy tök jó minden, de valami még kellene. Vége lett, bejött a konferenszié – 4000-en vagyunk juhú –, s jöjjön először Veszprémben, Emeli Sandé. Nagy tapsvihar.

Az egyik vokalista Good evening, Budapesttel köszöntött minket, és Budapest még legalább egyszer visszatért az estén. Talán freudi elszólás...

A zenekar játszani kezd, aztán megjelenik az énekesnő. Üvöltések mindenhonnan s megérted – már ahogy belép, ahogy elkezd énekelni –, hogy az előzenekarnál mi hiányzott: a jelenlét. Az erős öntudatú kisugárzás, ami nem engedi, hogy másfelé pillants, hogy másfelé kalandozzanak a gondolataid, hogy az embereket nézd magad körül és ne a színpadot.

Ĺélekemelő, léleknyitó. S az a jó az egészben, hogy nem elcseszett, nyálas, szerelmes számokat kapsz meg szövegeket a képedbe mindenféle csili-vilivel és lebutítással, hanem a valóságot, ami ott legbelül minden emberben zajlik.

A debüt-albumának dalaival jött (Our Version of Events), s természetesen azért a készülő új albumárol is hozott kóstolót: a Sweet architect-et, és megvettük. Egy szám után vette a közönség, a mérce felkerült a legmagasabbra.

Emeli Sandé egy hangot sem vét: tiszta, energikus, erőt sugárzó és olyan mondanivalója van, ami idősebb egy huszonnyolc éves lánynál. Daruval sem lehetne elvontatni a hangját.

Az első két-három számnál mindenki némán hallgat, sokkhatás érte a négyezres tömeget. A Heavennel kezd. A Rivernél a capellában énekel a három vokalistával: hagyja őket, hogy övéké legyen az a szám, az a pillanat. Ha állóhelyek lettek volna, egészen biztos, hogy mindenki lement volna hídba úgy is, hogy képtelen rá. Ezen az estén nincsenek határok.

A Read All About It-nál én magam sem hagytam ki, hogy az elhangzott wonderful people résznél a szemem könnyezzen egy kicsit. Ennél a számnál olyan, mintha visszakapnád a hited az emberekben. Gyönyörű volt: ahogy felnéztél a nézőtérre, a koromsötétben egyre több villogó telefont láttál, mint valami szentjánosbogarak hajnala kint a mezőn.

A My Kind of Love-nál már egyfolytában mosolyogsz mindenre és mindenkire, már annyira te vagy, hogy szinte egybeolvadsz azzal a 3999 emberrel, akik veled együtt lélegeznek. S bár egészen biztos vagyok benne, hogy ide nem a túlcsorduló romantikus könyveket faló közönség jött el, hanem azok, akiknek az értelem fontosabb annál, hogy elolvadjanak a szerelmes ígéretektől, amelyek csak ígéretek maradnak, és akik többre becsülik a tetteket a szavaknál, de igen. A koncert, ami elvisz, elröpít, s egyensúlyba rak.

Másfél órás koncertet kaptunk, ráadás nélkül. A Next to me-nél az egész aréna állt, énekelt, táncolt; mindenki kivétel nélkül talpon volt. Bulihangulatot csinálva ezzel a számmal, másfélszer énekelve el, zárta Emeli Sandé a VeszprémFest koncertjét.

A végén a közönség annak ellenére állt, ordított, tapsolt, hogy öt perc elteltével a lámpák elkezdtek villogni, majd kivilágítani a teret, miközben a színpadra jövő emberek kezdték leszerelni a színpadot. Senki sem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Senki sem akarta elhinni, hogy vissza kell mennünk a valóságba, a kinti, lassan egyre távolságtartóbb, elidegenedő világba.

Össze volt rakva az elejétől a végéig. Mindent kiadott Sandé magából, magunkból elénk, semmit sem szégyellve, hogy semmit se szégyelljünk.

Good Evening, Budapest!