Elképesztően jó dolognak tartom, hogy egy prémium kategóriás lokáción (Tihany) egy jól körülhatárolt helyen (a rév melletti téren) létrehozható egy művészeti sziget, ahol hasonló érdeklődésű emberek gyűlhetnek össze és érezhetik jól magukat napokon keresztül. Az ilyen elképesztően jó és kivételes lehetőségeket érdemes maximálisan kiaknázni, de a 35 év alatti művészeket bemutató ARTplacc esetében sajnos idén nem így történt. Pedig a Nagyon Balaton eseményként jegyzi őket, ami szintén előrelépés sok tekintetben (marketing, támogatás stb.), de még így sem sikerült szintet lépniük sem magukhoz, sem a művészeti fesztiválmezőnyhöz képest.

A nagy pavilonokba érve az volt a benyomásom, hogy az alkotások installálása még nem fejeződött be. Bár a rendezvény második napján érkeztünk, volt olyan installáció, amely csütörtökön este 7-kor még nem volt kész. A rendezőelvre nem derült fény, az elrendezés pedig elég ad hoc módon sikerült. Ráadásul a terek elbírták volna a kiállított műtárgymennyiség közel dupláját is. Mint később megtudtam, másnap előnyükre rendezték át a kiállító sátrakat. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ennél sokkal több 35 alatti művész mutatta volna meg munkáit, ha lehetőséget kap.

A kis pavilonokban sem volt erős a mezőny. A Deák17 Gyermek és Ifjúsági Galéria gördeszka témájú anyaga ugyan alaposan körbejárta a témát, de a munkák java része inkább egy iskolai faliújságra emlékeztetett. Weiler Péter, a Habostorta csoport médiamogulja, aki évekig a Randivonal internetes párkeresőn hizlalta extrém vastagra a bukszáját, néhány éve önálló művészeti projektekkel jelentkezik. Weiler az ARTplaccon a Különjárat | Balaton című sorozatát mutatta be. Naiv művészete alaposan körbejárja a balatoni nyaralás, a balatoni retró témaköröket, és bár éles szeműen választja ki témáit, képei fölött összekacsint egy generáció: „ó, igen, a zacskós tejes régi szép idők”, a kivitelezés hiátusai miatt művészi értéket mégsem lehet ezeknek a munkáknak tulajdonítani.

A szedett-vedett zenei színpadon az est folyamán fellépett a MYGL és a Gustave Tiger. Ugyan a koncertet a mozi szekcióból hallgattuk végig úgy, hogy az üvöltő zenében, percenként 15 szúnyog lecsapása mellett fülhallgatón hallgatva a mozit megpróbáltuk értelmezni, mit motyog Ferenczik Áron a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben, még így is fülsiketítően hamisnak bizonyult az esetek 70%-ában negyed hanggal elcsúszott ének. Az ezt követő Tesco Disco zenei válogatás is harmatos volt, de nem állítjuk, hogy ne lett volna így is buli-hangulat: jó volt látni az önfeledten táncoló 50-60 fős tömeget.

A cikk szerzője maga is részt vett néhány többnapos művészeti fesztivál szervezésében, így tudja, hogy mekkora előkészítő és helyszíni munkával jár, hogy mennyi mindent kell összehangolni, hogy ezer apróságra kell odafigyelni, és még az utolsó pillanatokban is el kell hárítani a felmerülő problémákat, így nem becsüli le a tihanyi ARTplacc csapatának munkáját. Mégis, azt gondolom, hogy öt év tapasztalatait felhalmozva – a megszerzett rutinnal és a korábbi évek rendezvényeiből levont tanulságokkal – sokkal gazdagabb, átgondoltabb és olajozottabb rendezvényt hozhattak volna létre. No, de nézzük a jó dolgokat!

A Kaposvári Egyetem fotográfia szakának végzőseit az elegáns és jól megkonstruált MONO design sátor fogadta be. A kaposvári végzős mezőny munkái színvonalas egyetemi oktatásról árulkodnak. Szuper koncepciók, izgalmas látásmód, jó kompozíciók. Komoly, átgondolt munka áll a kiállított fotósorozatok mögött. Bohus Réka, Kokavecz Boglárka, Komlósi Gábor, Neogrády-Kiss Barnabás és Rigaová Eszter munkái egytől egyig erősek.

Mégis, kiemelném Bohus Réka Konstruktum című munkáját, ami látványban, ötletben és kompozícióban is egyedi a tárgyfotózás terén. Igaz, az alkotó nem tudta megmondani, hogy milyen technikai eszközöket használt (objektív, fényképezőgép, hátfal, világítás típusa), ami egy végzett fotográfus esetében némi aggodalomra ad okot, ennek ellenére kivételesen erős anyagot hozott létre. Kreatív, művészileg és vizuálisan érett és profi munkát tett le az asztalra. „Az általam fényképezni kívánt tárgyhalmaz kiválasztásánál elsősorban az a kérdéskör vezérelt, hogy mit is árulhat el egy ember személyiségéről saját tárgykultúrája. Munkám során különböző műhelyekből olyan tárgyakat gyűjtöttem össze, melyeket alkotójuk elkezdett, de félbehagyott, selejtesnek ítélt. Ezek kidobás helyett céltalanul porosodtak egy polcon” – írja krédójában. A környezetükből kiemelt tárgyakat Réka munkája eredményeképp átértelmezte, esztétikai értékkel ruházta fel. Nem mellesleg, bármely letisztult, modern lakás díszévé válhatnának ezek a képek, elvégre az eladhatóság sem utolsó szempont.

Neogrády-Kiss Barnabás Napló című munkáját is kiemelném. Barnabás néhány éve átesett egy műtéten, melynek következtében mozgáskorlátozott lett, ami komoly lelki traumát okozott számára. Ekkor naplót kezdett írni, amelynek későbbi felülvizsgálatakor ráeszmélt, hogy naplója tulajdonképp egy mélyreható önanalízis. Barnabás ugyanazt teszi a művészete által, mint az összes őszinte alkotó, önnön magát, traumáit, félelmeit, érzéseit dolgozza ki magából. Amiért az anyag tetszik, az a megdöbbentő őszinteség, ahogy kiteríti a lelkét az orrunk előtti boncasztalra, és el meri mondani mindazt, ami mások szívében is sötétlik. Kiszolgáltatottsága teszi erőssé az alkotót, őszintesége teszi erőssé a kiállított anyagot. Képi világa koherens, az ötletek kifejezőek, szimbolikusak és egyszerre esztétikusak.

Szombat Éva aprócska, de elég impozáns kiállítóteret kapott, amit alaposan meg is töltött. Vizuális világán, installációs készségén érezhető a Párizsban és New Yorkban töltött idő: ütős, látványos, villog és színes, übergiccs és trendiség egyvelege az Egy naiva fiókja című fotó- és videoinstalláció.

Hitka Viktória mindenki kedvence. Egyedi, ötletes, hol szellemes, hol gunyoros, ízléses és nagyon menő. Tányérjai örökké elválaszthatatlanok lesznek nevétől. A modern lányok stafírungjának kihagyhatatlan elemei lettek ezek a porcelánok. Az ARTplaccon szépen megterítettek velük.

Annak is nagyon örültem, hogy 35 alatti külföldiek munkáit is meg lehetett találni a kiállított művek között. Puskás Bea és Tomas Opitz, vagyis a TOBE Gallery a tavalyi Art Marketen több fotóművészt is bemutatott, köztük Tomas régi tanítványát, a venezuelai Marco Bell-t, aki jelenleg a New York-i Parsons Design iskolában mesterképzésen vesz részt. Bell jelmezbe öltözött gyermekekről és felnőttekről készített Este que soy című fotósorozatán Venezuela és Latin-Amerika többrétegű társadalmi problémái köszönnek vissza. A sorozat gondolatisága az egyenruhák és jelmezek, felnőttek és gyermekek témáinak azonos szintű ütköztetésében köszön vissza. A képeket nézve felmerül a szemlélőben a kérdés: hol van a határ egyenruha és jelmez között?

Összességében kissé átgondolatlan és szervezetlen volt a 2015-ös ARTplacc, ami sajnos igénytelenségben és kevés értékelhető művészeti produktumban manifesztálódott, viszont voltak olyan üdvös vonásai, mint a Kaposvári Egyetem fotó szakának előtérbe helyezése vagy a hétvégi tihanyi piac művészeti kavalkáddal való megfűszerezése.

ARTplacc kortárs művészeti és design fesztivál, Tihany, 2015. július 22-26.

Fotó: KE Fotográfia szak, ARTplacc, TOBE Gallery