Leonid Šejka: Stovarište / Lerakat (1965)

Niko Grafenauer
VÉGZET

Sötét színfoltként állsz a szélben.
Csordultig feledve már a múlt.
Peremén az éj a dolgokkal egybeforrt.
Fürge kígyófej mered fel hirtelen,
és himbál szemed előtt.

Hallani is, minthogyha zizegne,
hamuból ahogy felörvénylik
a sötétedő levegőbe.
Elborít jártodban a göröngyök lehelete,
bepólyál, mint a nyaldosó láng,
és belesuvaszt a sötétségbe,
hol súlyos élek őrzik a
halottak hűlt porát.
Meghódítod mind az árnyakat,
s magadat elejted.

Vissza már semmit nem idézel.
Emlékedből növény sarjad, s mered a szelekben.
Sziklára hajtják fejüket a kígyók,
sötét fondorlatokba tekerőznek.
Súlyos gyümölcs zuhan, madárként,
tátongó állkapcsok közé.
Nesztelenül mozdulnak a súlyos élek,
megannyi villanó sikoly a sötétben,
és így múlnak el az évek.

(1965 / Dudás Kálmán fordítása)

Benes József: Piros száj (1965)

Domonkos István
FIATALON ELHALÁLOZOTT MUZSIKUS BARÁTOM EMLÉKÉRE

ne adj kezébe hegedűt
a hidegfülűnek, éj

előbb ujjai aludtak el
ujjai a húrokon
a hangok dohos mélye fölött
aztán egy izom karjában
elpattant
elejtett sálként
hullott vissza a csontra
füle még élt akkor
részvétlen langyos nagy füle
de már arcával hallott
csontjaival a bőrével
előbb ujjai aludtak el
fogával egy szó után kapott
üveg-csillárként zuhant közénk
ajkáról vérével
előbb ujjai aludtak el
s míg csontjai lábszárába csúsztak
szemében karmos hangjegyek úsztak
előbb ujjai aludtak el
aztán egy izom karjában
langyos volt
de füle néki is kihült
légy zúgott belsején
s rászállt egy szőrszálra

EPILÓGUS

kiviszik őt is a falu szélére
hol a hársak tövében
hidegfülűek ülnek

(Új Symposion, 1965/3. szám)