zene
A díszlet már nem a régi, semmi sem az: veszített némileg erejéből a dolog, nincs már az a fergeteges lendület, ami évtizedekkel ezelőtt jellemezte a zenekart. A fűrészelés, különböző fémcsövek sziporkázóan dadaista zeneköltészete azonban megmaradt, az idők folyamán kiegészülve a rockzene szelídebb elemeivel.
Nem letaglózó, inkább rutinos. Mégis, semmi erőlködés.
De talán fölösleges a szemrehányás: ők is és mi is változtunk, talán még a csövek edzett anyaga is elfáradt az évtizedek alatt. Azonban a csavarok és a menetek olajozottabban simulnak egymásba.
Az indusztriális rockzene költészetének nyers, robusztus formátlanságát mára csiszolt alapok váltották föl, Blixa Bargeld pedig igazi gentlemanként mesterkedik, semmi felesleges gesztus vagy mozdulat, akár egy öltönyös divatdiktátor, szürrealista maffiózó, aki túl van már megannyi hamis látszaton, ácsorog mikrofonja előtt.
Időnként rekedten sikong, munch-i magasságokba csomagolt bombák, csattogó fémszárnyú seregélyek repkednek fejünk fölött, továbbra se bíznánk rá az életünket, de nem is ezért vagyunk itt, ez is csak a rituálé része. A világundor lassan fanyar melankóliává szelídül. Kérlelhetetlen, csak másképp. Az énekes néhányszor vicsorítva pillant zenészeire, ha azok valamit elrontanak. Hiányolom az erőt, a szenvedélyt, de ők rám se hederítenek, letisztultan hajókáznak tovább, mind kevesebb a csörömpölés, a teatralitás, ami van, az is megkomponálva, feszes dramaturgia.
Blixa halad a korral: apróbb hibáktól eltekintve nagyszerűen muzsikál zenekara, tulajdonképpen már nem is érezni szélsőségesen avantgarde-nak amit művelnek, olyannyira dallamos.
Végül is jó látni, megnyugtató, hogy az enyhén pókhasú, kaméleonra emlékeztető Blixa lassan klasszikussá lesz: éppúgy, mint Kassák Lajos vagy John Wayne.
Akárhogy is, Blixa Bargeld trubadúrrá és költővé lett, erre jó példa a Teho Teardo-val közös produkciója is, poétikus „kamarazenéje”, a Still smiling, amit a Trafóban hallhattunk 2013-ban.
A basszusgitáros, Alexander Hacke úgy festett, akár egy volt NDK-s traktorista, aki ha teheti, gumicsizmában alszik. Keményen és precízen bánt instrumentumával, ő volt talán a legmegbízhatóbb zenész ezen az estén.
Kicsavart-kifacsart ritmusok, zaklatott, kubista hangfelületek, zörgő fémcsontok vázai: A Kreatúra könyörög, / leroskad, megadja magát. /A Kreatúra, Az-Ami / könyörög, mutatja magát – írja Pilinszky a Nagyvárosi ikonokban.
Blixa pedig hörög, énekel, szaval, ironizál, ahogy kell.
Kedvencem, a sötét tónusú Nagorny Karabach a koncert elején hangzik el. Közel sem szól olyan jól, mint a lemezen. Kissé elnagyolt, a hiányoznak belőle a súlypontok. De most ez se zavar.
A Sabrina, a Haus der Lüge - hallhatjuk mind a „slágereket” s úgy tűnik, működik a koncepció, a közönségnek láthatóan jólesik. A Garden címűben pimasz vonósok zizegnek érzelemre hangolva, akár szélben a sás.
Let’s do it dada, igazi indusztriális rockandroll, Buddy Holly ipari környezetben.
Teltház, emelkedett hangulat, lelkes és értő közönség.
A végén még elhangzik a Total eclipse of the sun, amelynek a szövege nem sok jót jósol.
De ki tudja igazából, mi vár még?
Mi lesz, ha egyszer mégis itt találnak bennünket az idegen bolygóról érkező lények?
Mit mondunk majd? Mi, kihalófélben lévő teremtmények, valahol az örmény és az azeri határ nyomvonalán, fenn a sasok birodalmában, magányosan a nagy hegyek karéján...
A kép (és a videók) forrása az esemény hivatalos Facebook-oldala,
a lead-kép forrása: http://www.hacke.org/gallery/main-gallery (a szerk.)