Mindig nagyszerű, ha egy titkos gyűjtemény a nyilvánosság előtt is bemutatkozik, különösen akkor, ha egy ilyen kivételes kollekcióról hull le a lepel: már a bejáratba felfüggesztett néhány munkából – pl. Kondor Béla Imádkozó szerzetesei 1961-ből vagy Korniss Dezső Bodobács III. című festménye – is világossá válik, hogy itt bizony egy igen erős, koncentrált és tömör anyagot tekinthetünk meg. Ugyan a gyűjtőket magukat nem ismerjük, azonban a kiállításon előrehaladva egyre többet megtudunk róluk, az érdeklődésükről, az ízlésükről.

Az például rögtön feltűnik, hogy ez az anyag csak egy precíz és megfontolt gyűjtői tevékenység eredményeképp állhatott össze, nemcsak azért, mert a kollekció egyenletesen erős színvonalat hoz, s egy pontján sem találkozunk kisiklással vagy fecsegéssel, hanem azért is, mert az egyes munkák szervesen illeszkednek egymáshoz és a nagy egészhez, egy komplex szövetet alkotva ezzel. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy e család esetében a kollekció gyarapítása nem egy hideg és mértanilag kiszámított folyamat, hanem valami olyasmi, amiben fontos szerepet kap az intuíció, a „szívvel válogatás” és az egyéni ízlés, így lehet az, hogy az anyag egyszerre reprezentatív és rendkívül bensőséges.

Ezt az intim hangulatot nyilván felerősíti az is, hogy a kiállításon szép számmal találkozunk a naiv festészethez sorolható lírikus képekkel, illetve a népi kultúrából építkező munkákkal is. Anna Margit szürreális síkon mozgó, a népművészet elemeit felhasználó egyéni stílusát például számos alkotáson megcsodálhatjuk – Özvegy, Üvöltő –, de Süli András munkái is szép számmal képviseltetik magukat – Az algyői állami őrház, Az algyői vonatátkelő, Körmenet –, ugyanakkor a nagy klasszikusok – pl. Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Czóbel Béla – sem hiányoznak e kollekcióból. A falakon pedig olykor-olykor igazi csemegékre bukkanunk, Uitz Béla Gyárrészletére, Kondor Béla Gondolkodójára vagy Ország Lili Hal című festményére. A bemutatott anyagban nagy hangsúllyal szerepelnek még Vajda Lajos, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Lossonczy Tamás, Márffy Ödön munkái is, azonban a gyűjtők nem álltak meg az Európai Iskolánál, hanem nyitottak a kortársakra, ennek köszönhetően egy külön teremben Wahorn András, feLugossy László, Csernus Tibor, Bak Imre, Bukta Imre vásznaival is találkozhatunk.

Súlyos anyaggal van tehát dolgunk, melynek intenzitását a rendezés még inkább hangsúlyozza, felerősíti. A képek hol sűrű egymásmellettiségben találkoznak (egy falon például Ország Lili Labirintusát Gyarmathy Tihamér, Bálint Endre, Anna Margit festményei keretezik), hol pedig nagyobb távolságokat képezve függenek a falakon (pl. Korniss Kővágóörsi emléke, Ilona Keserű Ilona Szuszék-tanulmány I. című képe és Hencze Tamás Le retour France en bateau-ja). A távolságokkal való játék egyrészt felajánlja a látogató számára a helyes befogadói attitűdöt, másrészt olyan képcsoportokat hív életre, melyek a nézőben különféle asszociációkat ébresztenek. A kollekcióban szereplő húsz Barcsay-műnek például nagyon jót tesz, hogy saját falat kaptak, de ugyanez a helyzet Martinszky János tizenkét Kompozíciójával is, Aba-Novák Vurstlijának vagy Lakner Antal Hajógyári hegesztésének viszont kell a tér ahhoz, hogy befogadásuk élvezetes legyen.

A fent említett példákból is kiderül, hogy mennyire koncentrált és intenzív ez az anyag, azonban fontos megjegyezni, hogy ennek ellenére egy ponton sem telepszik rá a befogadóra, nem érezzük azt, hogy beszippantanának minket ezek a munkák, ami leginkább talán annak köszönhető, hogy a gyűjtemény naiv tisztasággal született meg, s a tárlat láthatóan nem akar mást elérni, csak azt, hogy mi is legalább annyira megszeressük ezeket a munkákat, mint amennyire a tulajdonosaik.

Az „Őszintén szólva" – Válságban született gyűjtemény című kiállítás a budapesti Kieselbach Galériában látható 2015. augusztus 22-ig.

Fotó: Vörös Dávid / Kieselbach Galéria