Pedig Szabadi Vilmos még őfelsége pincére is volt, akarom mondani, az angol királynőnek is játszott, nem beszélve számos versenyeredményéről és lemezdíjáról. Tehát elviekben nem csak magyar mércével virtuóz, hanem nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét, joggal várhatna az ember tőle kimagasló koncertet. Ehhez képest harmatos produkciót tapsolt meg a szép számú, ám elsősorban a fiatal zenekar családtagjaiból, és az olcsó(bb) kategóriájú jegyek törzsvásárlóiból toborzott közönség.

Szabadi Vilmos úgy kezdett bele a Csajkovszkij-koncertbe, mint aki túl akar lenni egy olyan darabon, amit nem is igazán szeret. Akkor még azt gondoltam, na majd a Beethoven-hegedűverseny! Aztán a második félidőben az is csupán „megvolt” – ég és föld távolságra attól a varázslattól, amelyben isteni szerencse folytán akkor lehetett részem, amikor a fiatal örmény virtuóz, [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=2&aid=605[text]Szergej Hacsatrjan[/a] bűvölte el a MÜPÁt. Nos, Szabadi lecövekelt egy helyben (ez természetesen önmagában nem volna baj), és valóban statikusan, lelketlenül, unalmasan, szűk előadói palettából dolgozva hegedült. Bár szép hangon (különösen az üveghang-regiszterben) és görcs nélkül, de itt-ott „koszokkal” játszott, vagyis becsúsztak hamis és rontott ütemek is. A kadenciák kigyakorlatlannak és koncepciótlannak tűntek, bravúros zárótételek helyett pedig vontatott „reszelést” kaptunk – egy szó mint száz, az egész koncertet terhes munkaként abszolválta Szabadi Vilmos.

A hangverseny záró taktusai után a művész arcán is mintha néhány csepp csalódottság látszott volna. Nos igen, és tényleg a vonójára fogta cinikus és lekezelő, közönséghez intézett, többnyelvű speech-ében. A ráadás, J.S. Bach F-dúr szólószvitjének Largója sokkal jobban sikerült – az utolsó hangot kivéve. Tényleg az a fránya vonó rakoncátlankodott még ekkor is, vagy a szólista indiszponáltsága volt a súlyosabb?

Vagy egyszerűen túlvállalta magát? Mert kinek jó egy koncerten két hegedűversenyt és semmi mást meghallgatni? (E tényre sem volt rest rávilágítani előbb említett szózatában Szabadi, aki a hírek szerint néhány nappal a MÜPA-beli koncert előtt másik két (!) hegedűversennyel járt koncertkörúton.) A zenekar ugyanis teljesen kiszolgáltatja magát: ha a szólista rossz formában van, de legalább nélküle is játszanak, bebizonyosodik, melyikük a ludas a gyenge teljesítményért. Mivel azonban ezúttal erre nem adódott alkalmunk, élhetünk a gyanúperrel, nem épp a zenekar kényszerítette-e kompromisszumokra a hegedűművészt? A tempó-problémák például klasszikusan erre utaló tünetek…

Az amúgy ideális méretű és hangerejű Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekartól néhány – félig-meddig ifjúságiak lévén, talán megbocsátható – amatőrséget is kaptunk. A két trombitás eltérő fajtájú (és hangú) hangszeren játszott, az utóbbi időben a MÜPÁ-ban hallgatott koncerteken ismeretlen kürtgixerből is akadt, továbbá a basszus némiképp szárnyaszegetten szólt. A valóban ifjú zenészek csupán a gombnyomás helyett névsorban megszólaló indításokban játszottak szolisztikusan, kivéve az első oboát, aki társaitól elütő érettséggel játszotta a Beethoven-koncert hálás szólóit.

A zenekar vezetőjéből, Héja Domonkosból pedig az égegyadta világon semmi sem sugárzott – nem tudom, nem játszott-e az est szürkeségében főszerepet. Persze dirigens és zenekar minden fapadossága sem ment egy magát világhírűnek láttató hegedűművészt, de talán tényleg csak a vonón múlt…

S hogy befejezésül oldjam a fenti sorok élét, engedjenek meg egy idézetet: „A kritikus munkája sok szempontból egyszerű. Keveset kockáztat, miközben élvezi helyzetét, hogy szabadon bírálhatja mások munkáját és tehetségét. Fürdőzünk a negatív kritikákban, amit jó írni és olvasni. De néha szembenézünk a keserű igazsággal, hogy a világ nagy egészében akár az értéktelen szemét is több értelemmel bírhat mint egy frappánsan megírt vitriolos kritika…” Az idézet forrását a kommentekbe várom, a helyes megfejtők között pedig Szabadi Vilmos-cédéket sorsolunk ki!