Az év egyik legforróbb napján ülök a nyár legtrendibb balatoni helyén, eszem a legtrendibb hamburgert és iszom a legtrendibb fröccsöt (önirónia megvan?), s azon gondolkozom, mennyit változott a világ azóta, hogy a kilencvenes években még kifejezetten snassz volt a Balatonra járni. Aztán eszembe jut Kötter Tamás Dögkeselyűk című könyvéből az a fejezet, amikor az ügyvédi irodában hirtelen mindenki a Balaton-felvidékre akar költözni, talán borászatot is nyitni, vagy éttermet, de a lényeg, hogy mindenki szeretne egy kis felújított parasztházat, persze kizárólag saját medencével. Mert ők mind egyéniségek.  

Kötter Tamás második kötete csak látszólag tűnik egy kaptafára gyártottnak a Rablóhalak című debütáló könyvével. A közeg persze ugyanaz, elsősorban a budapesti ügyvédi irodák, tanácsadó cégek világa, ám mintha a Dögkeselyűk szereplői inkább csak szétmaszatolt karikatúrái lennének azoknak a figuráknak, embertípusoknak, akiket az első kötet elbeszéléseiből megismerhettünk. Pedig már az ő történeteikben is volt jó adag szarkazmus, s fel-felsejlett a nem mind arany, ami fénylik tanulsága. (Érdemes egyébként kicsit elgondolkozni a két címben szereplő kifejezés jelentésárnyalatai közti lényegi különbségen is.) 

A Dögkeselyűk szereplői egyetlen ügyvédi irodához, többségében annak egy kisebb munkacsoprotjához tartoznak (és olvashatunk elbeszélést a tulajdonosok egyetemista korú gyerekeinek szemszögéből is).  Egy környezetvédelmi per köti össze novellafüzérré a külön-külön is olvasható darabokat, az egyes szövegek között pedig a perrel kapcsolatos szakvéleményből találhatunk részleteket, bár ezeknek a funkciója inkább csak díszítőelem-jellegű. Ezzel a perrel nekünk, olvasóknak, tulajdonképpen nem igazán kell törődünk, már csak azért sem, mert magukat az ügyvédeket sem érdekli. Inkább vicceket és videókat küldözgetnek egymásnak, néha pornót néznek, partiribancok Facebook-profilját bámulják, az értekezleteken pedig az egymástól lopkodott ötleteket, terveket prezentálják. Közben azt tervezgetik, hogy viszonyt kezdenek a szakmailag még náluk is inkomptensebb ügyvédjelölt lánnyal, vagy hogy hova mennek ebédelni, vacsorázni aztán meg bulizni. 

Ezt az érdektelenséget és szakmai igénytelenséget látva megkerülhetetlen a kérdés az: tulajdonképpen hogy a fenébe jutottak el ezek a figurák az ügyvédi szakvizsgáig, és hogyan lehet állásuk egy valódi perekkel foglalkozó valódi cégnél. Persze a Dögkeselyűk alapvetően mégiscsak szépirodalmi mű, nem szociográfia vagy dokumentumregény, ennek következtében a karakterek nyilván kicsit túlrajzoltak, ráadásul egy mesterséges (de egyáltalán nem mesterkéltnek ható) aspektusból, a belső monológ (kvázi őszinteségi roham) retorikai megoldásai által láttatja a történeteket. Ha innen nézzük, annak is megvan a maga prózaszervező funkciója, hogy olyan emberek kerülnek egy komoly presztízzsel, a magyar társadalomban gyakorlatilag már-már privilégiumokkal járó helyzetbe (hiszen sokak szemében az ügyvéd is a hatalom képlékeny fogalmának egyik megtestesítője), akiket mélységesen érdemtelennek érzünk erre.   

Nem oda valók, mondhatjuk könnyedén, és csak egy picit kell a gondolatmenetet tágítanunk, hogy megtaláljuk, mi is ennek a könyvnek a tétje és mondanivalója. Ha ugyanis úgy értelmezzük, hogy a Rablóhalak szereplői nagy mellénnyel dicsekednek sikerükről, annak vagyontárgyakban történő realizálódásáról, akkor azt kell mondanunk, hogy a Dögkeselyűk karaktereire bizony túl nagy az a mellény, és nem tudnak azzal mit kezdeni, ahogyan kényelmetlenül lötyög rajtuk. Úgy tűnik, követik azt a szerepmintát, amit az európai kultúra, a nyugati civilizáció kínál a 19. századi kapitalista regényektől kezdve az amerikai filmekig és sorozatokig a társadalom szellemi munkát végző tagjai legmódosabb rétegének, ám valójában csak téblábolnak ezeknek a lehetőségeknek a széles (tár)házában, képtelenek azt fesztelenül belakni, s legszívesebben egy kis sarkában húznák meg magukat . Ezt jelképezi számomra ebben az összefüggésben a felújított parasztház a medencével a Balaton-felvidéken, s azt a motívumot, hogy igazából még ez sem egyedi, még ez is csak egy sznob, egymást majmoló egyenvágyakozás. 

A nagyvilágiság suta másolatának tűnik minden résztvevő részéről egy-egy olyan jelenet, amikor például a félrelépő házas férfit megkérdezi a kiszemelt lány, hogy akkor tehát pontosan hány forinttal is lesz a másik az ő párfogója. A lány ugyanúgy foglya a számára kínálkozó szerepeknek (vö. golddigger), mint a kötet szereplői közül bármelyik férfi, aki házasságtörését (vö. szeretőt kitartani) akkurátusan tervezgeti (csak kedd és csütörtök, azzal nem lehet probléma!). Hasonlóképpen felvett és túljátszott póz, ha valaki azon agyal, melyik étterem is lenne tökéletes erre vagy arra az alkalomra. Arról a 4-5 vendéglátóhelyről, amelyről a törtnénetek szereplői újra és újra beszélnek, valószínűleg az olvasók többsége is tudja a két legfontosabb tudnivalót: trendi és drága (bár annyira mégsem, hogy egyik-másikban ne fordulhatott volna meg maga is). Nincs itt szó választékosságról, főként nem belülről fakadó magas színvonalú igényességről az életmód terén, hiszen a kulturális javak, a művészetek által értekesebbé, gazdagabbá váló élet iránti ál-vágyakozás - mégiscsak magasan képzett emberek ők, nem igaz? akkor meg  illik időnkét kifejezni az igényt ilyesmire  -  is végül csak  egy megfelelő kategóriájú sportkocsiban realizálódik.  

Térey János nemrég egy beszélgetésben úgy fogalmazott, azért érdemes az irodalomnak a társadalom jómódúbb rétegeivel (lássuk el őket akár a "budai polgár", akár a felső középosztály címkével) foglalkoznia, mivel vagyonuk vagy épp kapcsolataik révén válsághelyzetben is van döntési lehetőségük, és az az igazán érdekes, hogy hogyan is élnek vele. Kötter Tamás Dögkeselyűk című kötetének figurái meglehetősen gáz fazonoknak - sőt, bizonyos szempontból kifejezetten lúzereknek - tűnnek még punnyadós, drámai szituációktól mentes helyzetekben is, úgyhogy még szerencse, hogy megalkotójuk nem vitte bele őket valódi krízisekbe.