Sosem voltam még Veszprémben: valamiért sosem éreztem, hogy le szeretnék menni. Ám idén, a számomra legelső VeszprémFest csodálatos volt. Megérkeztem, végigsétáltam az életen. A nagy kontraszt, ami a Várnegyed és a többi ház között feszül: mintha egyszerre mutatná be a régi időket, mégis újracsomagolva, hogy „igen, régiek vagyunk, de még itt vagyunk!”

Van a városban valami nosztalgikus érzés, ami körbevesz. A történelem jelenlétében gyalogolsz, hogy aztán este a Szentháromság térre kiérve megtaláld a színpadot, ahol a Supertramp kicsi, ám nagyon fontos szelete, mondhatni alapköve lép fel aznap, július 15-én, 21:00-kor.

Az első teltház. A nap, amikor tényleg visszatérsz egy kicsit a múltba. Bár lehetnének többen is, például ha az Arénában lett volna, ám a biztonsági játszma az biztonsági játszma - gondolom -, és ez nem igazán számít.

A koncert elkezdődött, a harmadik számnál pedig kapiskálni kezded, hogy igazából minden mindegy, mert megérte. A legendák ritkán élik túl, hogy legendát csinálnak belőlük. Roger Hodgsonnak ez sikerült.

Az apropója, hogy szerény kis hazánkba tévedt, a Crime of the Century album megjelenésének 40. évfordulója alkalmából létrejött európai turné. 1974 szeptemberében jelentették meg a Supertramp harmadik lemezeként, mégis ez volt az első, ami az amerikai Top 40-es lemezlistára felkerült.

Hodgson és Rick Davies a szerzői az összes dalnak, ami az albumon szerepel. A Breakfast in America turné teljes egészében beenged abba a hetvenes évekbeli világba, amikor még közösen éltek s virultak, amikor még leültek és megírták ezeket a kifejező dalszövegeket, amelyek még most is mondanak valamit. Amikor a progresszív rock zenekar még mindig azt jelentette, amit kellett.

A koncerten pont azokat a számokat hallottuk, amelyek jól esnek az embernek, illetve amelyek a legnagyobb sikereket hozták az együttesnek, anno. Többek között az Only because of you, az If everyone was listening, a Hide in your shell, a Jeopardy, és persze a Breakfast mellett a Dreamer. 

Bár azt hiszem minden szám, aminek a címében csak szerepel - így vagy úgy - a „dream” szó, el lett játszva ezen az estén.

Hodgson, teljes nevén Charles Roger Pomfret Hodgson 1950. március 21-én született Hampshire-ben, Angliában. 1969-től napjainkig aktív zenész: dalszövegíró és énekes. 1983-ban elhagyta a Supertrampet, hogy belekezdjen szólókarrierjébe, ám két album után abbahagyta.

Egészen 1997-ig, amikor is ismét turnézni kezdett, s így jutott el most hozzánk. Vegetáriánus, és a szövegeit gyakran írja spirituális és filozófiai indíttatásból.

Szeretem, hogy Roger Hodgson nem játssza meg magát, hogy megmaradt egyszerű embernek. Igaz, hogy perzsaszőnyeget kért s csak kókusztejet iszik, de hát Istenem, személyisége vitathatatlanul van. Közvetlen, igen.

Szerettem a hangzást, a felszabadultságot, azt a hihetetlen zenés káoszt, ami a színpadon jelen volt, mert ez az egész így volt színes és tökéletes. A nagy kavalkádban néha előjött a jazzes énem. Ki tudja, vajon miért.

Szerettem Aaron Macdonald-ot, aki szaxofonos, billentyűs (mellesleg harmonikás és háttérénekes is). A David Sanborn Band estéjén, a Müpában már megállapítottam, hogy a dobosok az ideáljaim.  Mert amit ők leművelnek egy-egy koncerten, arra más képtelen. Arról nem is beszélve, hogy iszonyatosan jó fejek.

Ezt mind csak azért mondom, mert a mostani dobos játékába is belehabarodtam, aki a Bryan Head nevet viseli. Szerettem őket mind, ahogy együtt voltak.

Élvezték, és így a közönség is élvezte. Ennél mit lehetne többet mondani? He is a genius - még mindig.
 

Az idei Veszprémfest előtt pedig le a kalappal. Ahogy a közönség előtt is.

A képek forrása: http://www.rogerhodgson.com/ (a szerk.)