Ha egy film – vagy pláne egy függőség kialakítására még alkalmasabb sorozat – valóra váltja gyermekkori vágyainkat azzal, hogy egy álomszakma berkeibe kalauzol el, az sosem árt a bevételeknek. Ki ne szeretett volna gyerekként mondjuk sportoló, zsaru vagy magándetektív lenni? Aztán persze a többség kénytelen volt valami kevésbé romantikus hivatást vállalni, vagy rájött, hogy választott foglalkozása mégsem olyan álomszerű. Ettől függetlenül (vagy épp ezért) szeretünk azonosulni az izgalmas vagy glamúros szakmát képviselő fikciós karakterekkel. És persze azt sem bánjuk, ha az adott sorozat nem a szakma árnyoldalát mutatja be, hanem gátlástalan vágyteljesítéssel és happy endekkel operál.

Alighanem nincs glamúrosabb a filmszakmánál, azon belül pedig Hollywoodnál, és épp erre épít a Törtetők is. A moziipart választani a mű miliőjéül azért is nyerő ötlet, mert minden bizonnyal ez az egyetlen terület, amihez egy átlagos filmkészítő ténylegesen ért. A szerzői elmélet is részben arra épül, hogy egy filmkészítőnek ildomos saját magáról és a hivatásáról mesélni, függetlenül attól, hogy milyen műfajt vagy témát választ. És míg a legtöbb szakma képviselői nem igazán tudják hatékonyan elmesélni a saját történetüket, kifejezni magukat, a filmkészítőknek a dramatizált elbeszélés a hivatásuk. Míg az Ó-Hollywood klasszikus korszakában a filmkészítők személyisége olykor a tökéletes ellentéte volt annak, amire a munkáik alapján számítanánk, posztmodern korunkban egyre több film „meta”, azaz egyre gyakrabban jelenik meg bennük a filmkultúra létezése. A filmkészítők ráadásul ténylegesen megvalósítottak egy álomkarriert, így az alteregóikon keresztül az ő életükbe is bepillanthatunk. Közhely, hogy a mozi alapvetően álomszerű élmény, így egy meta-film ideális helyszíne az Álomgyár.

A Törtetők ebből a szempontból a tökéletes eszképista sorozat. Komikusan könnyedén megoldódó műbalhék, happy endek jellemzik, elég a mozifilmre gondolni, mely például teljesen átugorja a cselekmény legtöbb bonyodalmat, akadályt tartogató részét, amelyben a színész főhős megrendezi első filmjét, a szóban forgó mozi ráadásul a direktor tapasztalatlansága ellenére végül jól sikerül. Doug Ellin sorozata egy nagy látványpornó, csupa „money shot”, legyen szó szupermodell bombázókról, önmagukat alakító színészek cameójáról vagy sztárok nevével való dobálózásról. A főhős ráadásul egy léha, üresfejű és jóképű ifjú sztárszínész, akinek karakterét Wahlberg tapasztalatai ihlették, az alkotók tehát a lehető legfelszínesebb fogást választották a témán. Nem úgy az Együttlét készítői. Melynek egyik főhőse (Mark Duplass) egy filmeken dolgozó hangmérnök, a másik (a társkreátor Steve Zissis) pedig sikertelen színész. Előbbit frusztrálja, hogy egyszerű favágó a filmszakmában. Ezt pazarul példázza a jelenetsor, melyben egy prérifarkas üvöltését kell rögzítenie, és miután nagy fáradság árán sikerrel jár, a rendező kidobja a munkáját, mert szerinte annak az állatnak nem ilyen a hangja, és a felvétel idétlenül hangzik. Az epizód arról is árulkodik, hogy hősünk kényszerbeteg munkalkoholista is egyben, hisz egy tökéletesen autentikus állathangot szeretett volna belecsempészni egy másodvonalbeli horrorba. Már-már szerzői babérokra tör, de ezzel csak leszerepel. Nem mintha a magánélete rendben lenne, az évek során elhidegült ugyanis feleségétől és gyerekeitől.

Legjobb haverja, a színész sem áll jobban: nem épp fiatal, rondán kopaszodik, köpcös és nem túl jóképű. A Törtetőkben is van egy örök vesztes karakter (Johnny Drama, az A-kategóriás sztár, Vincent Chase szintén színész bátyja), aki viszont csak egy komikus másodhegedűs, az Együttlétben viszont a lúzer már az egyik főhős. Aki előtt ráadásul nem csak egy lehetetlen küldetés tornyosul: haverjához hasonlóan neki is írtak egy szerelmi szálat, ő viszont balszerencséjére egy vagány bombázót (Amanda Peet) nézett ki magának. Aki egyébként a hangmérnök haver feleségének a nővére, ami egyúttal ki is adja a széria koncepcióját szolgáltató komikus szituációt, mely szerint e négy főhős kénytelen többé-kevésbé egy fedél alatt élni. Nem csak a férfiak, de a két nővér is vesztes: egyiknek néhány gyerek után kihűlt a házassága, a másik pedig negyven felé tartva magányos szingli. A két házas és a két szingli karakter tehát egyaránt magánéleti és szakmai válságba került. Esendő, elkeseredett átlagemberek, underdogok.

Míg a Törtetők eszképista széria, a Duplass-fivérek le sem tagadhatnák, hogy a független filmes szcénából érkeznek. Noha a Törtetők is szoros szálakkal kötődik a valósághoz, sőt talán még önreflektívebb is, az Együttlét jóval realistább, hisz gyakoribb sorsokat és helyzeteket mutat be. Életszerű, földhözragadt karaktereket mozgat, akik így jobban érdeklik a közönséget, mint a Törtetők örök nyertes nagymenői. Mindez annak ellenére történik, hogy jelen sorozat közelebb áll a romantikus komédia és a buddy movie (havervígjáték) eleve nem túl valószerű műfajához a két-két férfi és női karakter okán, mint az inkább csapatdinamikára építő Törtetők a maga négyfős fiúcsapatával. Jelen széria humora is ebből a felnőtt korhatáros, indie rögrealizmusból fakad, hisz spontán, lezser stílusú, valamint hangulat- és színészorientált, nem pedig cselekményalapú. Míg a Törtetők javarészt Hollywood kulisszái mögött játszódik, ebből a szériából Los Angeles nonkomformista arcát is megismerhetjük. Ami a színészgárdát illeti, a legnagyobb meglepetés Peet, aki negyvenen felül sem rest meztelenkedni, ráadásul a széria laza humorát jól jellemzi, hogy az alkotók mindezt poénként tálalják. És míg a véletlenre keveset bízó Törtetők akár egy kereskedelmi tévé gyártásában is készülhetett volna, addig az Együttlét esszenciális HBO-sorozat, hisz nincs benne semmi erőltetett vagy hatásvadász.

Készül is a második évad.