Eljött az idő, amikor Steliosnak (Stelios Mainas) rendeznie kell az adósságát, amit nyolc év alatt halmozott fel egy román maffiózónál. A 150.000 euró törlesztésére szerda, hajnali 04:45 a határidő. 2010-et írunk, tombol a gazdasági válság, mindenki tartozik valakinek, ezért lehetetlennek tűnik behajtani az adósságokat. A rendező a cselekmény fejezetekre tagolásával segít nyomon követni, mennyi ideje maradt még a főhősnek. Az egységek kapnak egy-egy alcímet, amelyek között találunk egyértelmű utalást a nagy elődre, Frank Miller, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino Sin Cityjére is: “A vevőnek mindig igaza van”. Ha Stelios nem tudja összeszedni a pénzt, elveszíti a Summertownt, tizenhét éve működő jazzklubját. Szenvedélyesen rajong a zenéért, ezért minden este beugrik, hogy meghallgassa a legújabb zenekarokat, de lehet, hogy erre már nem sokáig lesz lehetősége. Az alvilági figura ugyanis a klubot a saját fiának szemelte ki, az elkényeztetett suhanc pedig hagyná a helyet harmadosztályú diszkóvá zülleni.

Az uzsorás ezen felül azt is kilátásba helyezi, hogy Stelios gyerekei is veszélybe kerülhetnek. Nem mintha túl sokat jelentene számára a család: a lányáról semmit sem tud, a fiával nem ért szót, a felesége (Maria Nafpliotou) válni akar tőle. Steliost lemezgyűjteményén kívül nem sok minden érdekli, a film noir-hősökre jellemző fásultság lett úrrá rajta, még évekkel ezelőtt. "A világ a feje tetejére állt és vele együtt az én életem is” – magyarázza saját helyzetét a narrációban. A klub az egyetlen, amiért hajlandó aktivizálni magát. Miközben apránként innen-onnan összeszedi a pénzt, bejárja a város kétes zugait, az egyik lepattant pincéből a másikba megy, megfordul kiskocsmában, omladozó parkolóházban és csillogó üvegliftben. A rendezői koncepció szerint “a bűnös város” toposzhoz jobban passzolnak Athén atipikus, kevésbé ismert, külvárosi helyszínei, mint mondjuk az Akropolisz, ezért kizárólag ilyeneket választott. A lepuszult közeg, amit látunk, nem csak a film noir-hangulat érdekében felállított díszlet; a forgatási helyszíneken nem sokat kellett változtatni.

A film előzetese

Különösen sokkoló a filmet most, a görög válság fényében nézni. Ketyeg az óra és meg kell adni a tartozást még a határidő előtt, úgy a filmben, mint a valóságban. A fikció összekeveredik az aktuális társadalmi problémákkal. A piros lámpánál várakozóktól megállás nélkül kéregetnek a koldusok, a sztriptízbár tulajdonosa a megszorításokra hivatkozva elbocsájtja az évek óta neki dolgozó pultost, a bevándorlók arról panaszkodnak, hogy örökké kitaszítottak maradnak Görögországban. Egy-egy ilyen rövidke epizód mögött teljes élettörténetek sejlenek fel. Van egy jelenet, amelyben Stelios elkeseredésében betér egy talponállóba, hogy legurítson néhány felest, a pultra kirakott tévén épp a hírek mennek, elkap néhány foszlányt egy tüntetésről, ahol a felkelők lángba borítottak egy fát. Ezután a tekintete egy kint felejtett, megfakult reklámplakátra téved, amely egykor a görög tengerpartra csábította a turistákat. Ordít az ellentét a régi és a jelenlegi, az ígéretek és a megvalósult állapotok között.

Akad egy-két eltúlzott jelenet is, amelyek annyiban mégis fontosak, hogy aktuális társadalmi problémákat emelnek be a filmbe. Az egyikben gyerekek küldik el az arra járó rendőrt melegebb éghajlatra, ülnek a kisbiciklin, rákiabálnak és utána dobják – molotov koktél gyanánt – a dobozos kakójukat. Mögöttük a falon egy graffitin keresztül üzen a „nép”: „A neonácik, a zsaruk és a maffia mind egy követ fújnak!” Így reflektál a film a görög társadalomban egyre inkább jellemző rendőrség-ellenes hozzáállásra, ami miatt a civilek az egyensruhásokban nem védelmet, hanem állandó ellenfelet és veszélyforrást látnak. A jelenetek többsége éjszaka játszódik, folyton esik az eső. Nyoma sincs itt a plakáton látható napfényes, tengerpartokkal tarkított Görögország-képnek, mindenhol lemondás uralkodik. A film melankolikus hangulata abból adódik, hogy a szereplők a cselekménybe újra és újra beszűrődő társadalmi és politikai eseményekre közönyösen reagálnak. Sokatmondó, amikor Stelios haverjai a tévé előtt ülnek, elhangzik egy mondat, miszerint „ezekben a percekben a társadalmunk éppen összeomlik”, ők pedig meg se hallják, csak átkapcsolnak a focimeccsre.

A filmet rendező Alexis Alexiou

Sok hasonlóan letargikus görög filmet láthattunk mostanában európai fesztiválokon. Az elmúlt öt évben a filmfinanszírozási rendszerük összeomlott, a folyamatos megszorítások miatt fillérekből dolgozó alkotók pedig érthető módon a válság alapélményéből táplálkoznak. Nem csoda, ha mostanában a Görögországból kikerülő alkotások tele vannak kilátástalansággal és erőszakkal. (Például Thanos Anastopoulos 2012-ben a Berlinale Forum szekciójába került Daughter című filmje, vagy Yannis Economides Stratosa, amely 2014-ben indult az Arany Medvéért; mindkettő az adósságok miatt bűnözésre kényszerülő főhős kálváriáját mutatja be.)  

A Wednesday 04:45 ezektől a filmektől a líraiságában és az erős atmoszférateremtésben tér el, amelyek igazi neo-noirrá avatják. A zene állandóan, nagyon hangsúlyosan jelen van, síró szaxofonszólókkal és finoman pattogó cintányérokkal. Amikor egy éjszakai jelenet lehalkul, beúszik egy kellemes swing-dallam vagy nosztalgikus sanzon. Egy búgó női hang görögül énekel az esőről, elmúlt szerelmekről, a vissza nem fordítható időről. Ilyenkor mintha videoklipeket látnánk: gyönyörűen fényelt képek sorakoznak, a szereplők mozgása lelassul, csak suhan tovább az autó a kihalt éjszakai sztrádán. Az ilyen megoldások miatt nagyon bele lehet feledkezni a film hangulatába. Az éjszakai városképek lenyűgözőek, Christos Karamanis  kamerája úgy mutatja be Athént, mintha csak A szárnyas fejvadász (Ridley Scott, 1982) Los Angelesében járnánk. Az éjszaka sötétjéből csak az utcai lámpák sárga fénye és a villogó neonreklámok tűnnek ki. Az erőteljes, élénksárga és zöld világítás remek atmoszférát és baljóslatú hangulatot teremt, amely végigkíséri a filmet. A film líraiságát pedig az olyan megoldások adják, mint a közeli bevágása egy pálcikás jégkrémről, amely egyre gyrosabban és gyorsabban olvad a maffiózók tárgyalása közben, érzékeltetve a fokozódó feszültséget és forróságot, de példaként említhetem a művészi igénnyel kivitelezett, stilizált leszámolás-jelenetet is, amelyben a tetőn gyűlnek össze a szereplők a zuhogó esőben. A meggylé, az esőcseppekkel összekeveredve olyan stílusosan fröcsög a lassításban, hogy Alexiou egyből be is kerül vele Tarantino leglelkesebb tanítványai közé. Amikor egy idő után Stelios a fáradtság és a drogok együttes hatása miatt hallucinálni kezd, rémálomszerű, látványos képsorok következnek, mintha a Ragyogást (Stanley Kubrick, 1980) látnánk.

A vizuális élményen ugyanakkor sokat ront az operatőri munka változó minősége. Néhány nagyon jól eltalált kompozíció és profin kivitelezett, bonyolult fahrt mellett látunk egészen suta beállításokat is. A párbeszédek felvétele közben visszatérő megoldás, hogy a két szereplő egyetlen fix, ansnittes beállításban jelenik meg, vágás nélkül. A fókusz a háttal álló szereplőre kerül, a szemben lévő figura arca teljesen homályos marad, így tulajdonképpen egyiküket sem lehet látni. Még zavarbaejtőbb, hogy egy idő után az élesség elkezd váltakozni az előtér és a háttér között, a megszólalás pillanatától függetlenül, és minden más szabályszerűséget is nélkülözve.

Időnként arra is van példa, hogy az utómunka során a kép egy részét elhomályosítják, ezzel az egy képsíkban, egymás mellett álló szereplők egyike pár másodpercre életlen pacává változik; a végeredmény nagyjából úgy néz ki, mint amikor a személyiségi jogok miatt ki kell kockázni valakinek az arcát. A tévésorozatokon edződött vágó, Lambis Charalambidis munkája messze van a tökéletestől: a párhuzamos montázsban két olyan jelenet kerül egymás mellé, amelyek nem állnak egymással logikai kapcsolatban, emellett – nyilvánvalóan a feszültség fokozása miatt – a snitteket lerövidítette, de annyira, hogy a kapkodásban alig látni valamit a képen.

A kiforratlansága ellenére a Wednesday 04:45 az idei Karlovy Vary Filmfesztivál programjának legstílusosabb darabja volt, igazi csemege az "East of the West" szekcióban. Olyan zsánerfilm, amely az aktuálpolitikai változások társadalmi tüneteit is megjeleníti, és remekül szemlélteti az általános létbizonytalanság érzését.

A képek forrása: Film Service Festival Karlovy Vary.

Források:

Interjú a rendezővel a KVIFF YouTube-csatornáján.

'Everyone Is Suffering': Crisis Plays Leading Role in Greek Films – Kristen Allen írása a Spiegel Online International oldalon.

A Wednesday 04:45 a fesztivál honlapján és a film Facebook-oldala.