Zsámbéknak a szó művészetelméleti értelmében is van romantikája: az elhagyatottság, a „megáll az idő”, az elvágyódás, valami vad egzotikum megtestesülése, olyan utópiaszerű állapot uralkodik ott, amelyet – sajnos – Kohlhaas Mihály is csak képzelhetett. Ha tetszik, heterotópia a javából, hiszen az időn kívül, valós térben más idők más tereivel áll kapcsolatban. A Passió nevet viselő hangár elsőre és kívülről hatalmasnak tűnő terében játszott előadás első képe egyben az utolsók egyike.

Ez fogadja a hangárba érkező közönséget, amely Kohlhaas Mihály perének esküdtszéke lesz, és ítéletet hoz. Azaz: ítéletet hozunk, kézfeltartással szavazzuk meg már a legelején Kohlhaas Mihály ártatlanságát, hogy aztán az eseményeket végignézve rájöjjünk, elhamarkodottan döntöttünk. Pontosabban a kép sokkal árnyaltabb annál, mint hogy egyértelműen ki lehessen mondani Kohlhaas bűnösségét vagy ártatlanságát. Ugyanakkor az előadás végén, ugyanahhoz a képhez jutva, mint amibe megérkeztünk, újra fölteszik a kérdést: bűnös-e Kohlhaas Mihály (arra is figyelmeztetnek minket, hogy aki tartózkodik, a bűnösségre szavaz!), ám ekkor már nincs szavunk, az előadás eleji számokat idézik be egy-egy lámpavillanás erejéig. Itt már nincs valódi per, már rég nincs valódi igazságszolgáltatás: hiába szavaztuk még a legelején ártatlannak, majd egy másik, már előre kitervelt perben úgyis halálra ítélik.

Az előadás terét két koncentrikus kör alkotja. A belső kör körbe van véve, hiszen az előadás legelején vízzel telik meg, míg a külső kör a közönség felé már szabad. A belső kör az igazán lényeges: a buktatókat, a közlekedést megnehezítő, az egyensúly megtartását nehezítő tényezők szimbóluma. Okos ötlet, miközben ezzel a vízzel teli játéktérbe fagerendák kerülnek, amelyeket külön-külön lehet a könnyű és ide-odapakolható tartószerkezetekbe beleilleszteni. Ugyanakkor veszélyes, egyetlen rossz mozdulat, és bárkire rádőlhet a legalább három méter magas fagerenda, ami sajnos az előadás alatt meg is történik. Ezek az oszlopok a játék kellékei is: ha kell, sorompót, ha kell, koporsót jelentenek. Másrészt akadályokat, olyasmiket, amikkel végig küzdeni kell: ez a megoldás nehezebbé teszi a játéktérben való közlekedést, még erősebb odafigyelést és még erősebb koncentrációt követel.

Ebben a Kohlhaasban a test és a fizikum különösen fontos szerepet játszanak. A Kohlhaas feleségét, Lisbethet és lányát, Clarát alakító Pető Kata és Bach Kata egyben a lócsiszár legszebb fekete lovai is, őket foglalják le Vencel emberei jogtalanul mindenféle hiányzó útiokmány ürügyén. Mindketten, Pető Kata és Bach Kata is gyönyörűek: szikár, büszke állatokat, majd megtört gebéket játszanak; miközben erős az a fogás is, hogy a kiszolgáló haszonállat szerepébe két nő kerül. Pető Kata Lisbethjének igéző tekintetét nem először látjuk ennyire szuggesztívnek, más előadásokban is bizonyította már nőiségének erős és szinte megbabonázó jellegét. Bach Kata egyfajta clown: naiv és törékeny, a gyerek pozíciójából megszólalva ő az, akire nem figyelnek, holott mint később kiderül, minden szava aranyat ér, igazi bölcsesség.

Kohlhaas Mihály rendkívül összetett alak: a kisemmizett, ám jogaihoz mindenen túlmenő ragaszkodása emblematikus világirodalmi figurává tette. A meg nem alkuvás, ám ezzel együtt a kegyetlenség megtestesítője is, aki önmagát védve végül cseppet sem különbözik majd azoktól, akikkel szemben küzd. Ártatlanok gyilkosává, eszeveszett bolonddá válik, akit szinte delejes erővel gyűr maga alá az igazság és igazságosság iránti vágy. Elégtételt akar, szó szerint bármi áron. Ezeknek az egy személyiségen belüli szélsőségeknek a megjelenítésére kevés olyan alkalmas színész van, mint Nagy Zsolt. Ezt gondolom a szereposztást először meglátva, de végül kicsit mégis csalódnom kell. Nagy olykor dekoncentrált, agressziója néhol üresnek látszik, holott pontosan érezhető: igazi küzdelem ez neki a darabbal és a figurával. Ő az egyetlen olyan színész, aki nem játszik több szerepet: ügyes húzás ez annak a bizonyítására, hogy Kohlhaas önmagában is meghasonlott személyiségű, bonyolult figura.

A játéktér szerkezetének, a víz és a gerendák nehezítő körülményeinek köszönhetően mindenkinek óraműpontossággal kell lépnie és mozdulnia. Akár egy társadalmi működés tökéletes leképződésében: ha mindenkinek megvan a pontos helye és szerepe, amelyben komfortosan érzi magát, s a másikra mindig odafigyelve, saját határait sosem túllépve mozog, akkor az a társadalom működik is. Ugyanez a séma ismétlődik meg akkor, amikor a szereplők hangszerek mögé lépve játszani kezdenek: mindenkinek pontosan tudnia kell, mi és mennyi a szerepe. A per alatt a gerendákat kiszedik a tartószerkezetükből, és felfordítják őket, gombaszerű, kicsi székeket alkotnak így, amelyeken azonban állnak a szereplők. Nehéz itt egyensúlyt tartani, folyamatosan csúsznak és borulnak, de újra és újra próbálkoznak. Az ingoványos igazságszolgáltatás talaja lesz ez, ahol minden és mindenki megkérdőjelezhető.

A társadalom döntéshozóit alakítók steril, földig érő fehérben játszva, szinte gúzsba kötve jelennek meg előttünk. Arcuk Janus-arc, korruptak és kétszínűek, s ha ez ellen bárki szót emel, az úgyis alulmarad. Nagy Norbert ostoba, együgyű, gyáva tronkai Vencelt alakít, aki smasszerjai mögé bújva tud csak hangoskodni. A fejedelmet alakító Kárpáti Pál bizalmat keltő, ám van annyira naiv, hogy ne vegye észre, átverik a háta mögött. Jankovics Péter remek Kallheim gróf, minden mondata és mozdulata mögött rosszat kell sejteni, nagyban játszó korrupt politikus, Vencel egyik legfőbb támogatója. Úgy csavarja az ujja köré az embereket, hogy azok észre sem veszik. Fehér László, Kohlhaas segédjeként, hűséges és erős, lelki és fizikai értelemben is. Király Attila Luther Mártonja bölcs akar lenni, ám ő is csak ember, esendősége miatt nincs több ereje Kohlhaas meggyőzéséhez.

A vizes testek egymáshoz csapódásában, a nagy esésekben igazi nyers erő jelenik meg, a mozgásszínházi elemek így kerülnek szembe a dialógokkal, amelyeknél viszont minimális a mozgás. Éppen ezért minden pillanat megfeszített figyelem, ez a darab legnagyobb erőssége és egyben hibaforrása is. A feszes tempó, a feszes testek és mozdulatok, a látható és mégsem zavaró koncentráció, a finom és a szöveghez mindig tökéletesen passzoló aktuálpolitikai kiszólások, a rendező, Hegymegi Máté okos és következetes megoldásai igazán jó produkcióvá teszik ezt a Kohlhaast. A lényeg és a megoldás itt is olyan egyszerű: a megbocsátás mindenféle sallang és pátosz nélküli megjelenése Clara, a gyerek szájából. S miközben a "fölöttünk lebegő halottak" alatt elhagyom a hangárt, azon gondolkodom - talán nem egyedül -, mi értelme volt ennek a sok halálnak.

Ilovszky Béla előadásról készült fotói itt tekinthetők meg.

Kohlhaas

Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélését színpadra írta Gábor Sára és Hegymegi Máté.

Kohlhaas: Nagy Zsolt

Lisbeth: Pető Kata

Clara, Antónia: Bach Kata

Feketék: Pető Kata, Bach Kata

Vencel: Nagy Norbert

Herse, Palkó: Fehér László

Várnagy, Kallheim, Szomszéd: Jankovics Péter

Luther Márton, Juhász, Sintér: Király Attila

Nagelschmidt, Fejedelem, Sorompóőr: Kárpáti Pál

Günter, Pityi, Ügyvéd, Egy: Pallag Márton

Wrede Gróf, Hans, Kettő: Horkay Barnabás

Dramaturg: Gábor Sára, e.h.

Konzultáns: Kárpáti Péter

Rendező-koreográfus: Hegymegi Máté

Bemutató: 2015. július 1.

Zsámbéki Színházi Bázis