A Magyarországon még sosem játszott darab - a mester egész ouvre-jének csak egy töredékét láthattuk eddig hazánkban - bővelkedik fülbemászó dallamokban és sztorinak sem utolsó. Ezzel pedig nagyjából el is mondtam a produkció pozítívumait, ugyanis több probléma akadt vele.

Kezdjük ott, hogy a színlapon versenyszerepként volt feltüntetve Nicholas Merryweather (van ennél szebb angol név?), aki majd Edoardoként jelenik meg a színen. Nos, Nicholas-t láthattuk, Edoardo-t azonban nem, ugyanis Edoardo (értsd: III. Eduárd angol király) csak a harmadik felvonásban szerepelt... volna, ha lett volna harmadik felvonás. Mivel azonban nem volt, így király sem volt (a koncepció mellett szól, hogy maga Donizetti idejében is gyakran enélkül játszották). Így Merryweather végül az angol csapatok parancsnokának figuráját, Edmundót testesítette meg. A hangja pedig rendben volt, bár nem mondható kiemelkedőnek.

További problémák adódtak a díszlettel: a színpadon végig homályos sötétség honolt és maga a színpadkép sem változott. Óriási betonhengert láttunk, mely ugyan elég ötletesen ki lett használva: hol mászófalként, hol zugként funkcionált, ahova az ostromlott franciák behúzódhattak. A falról lelógó halmazokról azonban nem tudtam eldönteni, hogy mik azok: eleinte hulláknak néztem őket, aztán rongykötegeknek, majd valamiféle kortárs műtárgyaknak.

Sajnos végig az volt az érzésem, milyen kár, hogy ezt nem az Operaházban hallom, hiszen a darab tényleg megérdemelné a nagyszínpadot: persze 2-3-szor annyi kórussal és nagyobb zenekarral. Így pont azokból kaptunk kevesebbet, akik az est során a legjobb teljesítményt nyújtották: a Pannon Filharmonikusokból és az English Touring Opera kórusából.

Egyébként a 14. században járunk, a százéves háborúban, amikor az angolok megtámadják Calais városát. Érdekes és dicséretes, hogy az angol társulat éppen olyan darabot ad elő, melyben ők a „rosszak”. Persze az is Donizetti nagyságának köszönhető, hogy nem lehet egyértelműen két csoportra osztani a társaságot: az angol csapatok a humorukkal (a produkció másik erőssége) teljesen be tudják lopni magukat az ember szívébe. Persze így, hogy az utolsó felvonás elmaradt - melyben az ostromlók megkegyelmeznek az önként halálba induló franciáknak - némiképp kiegyenlítetlen maradt a szimpátia-verseny.

De beszéljünk az énekesekről! Calais város polgármestere, Eustachio Craig Smith volt, alakítása pedig ízetlen. Nem mondom, hogy hiteltelen, mert ő talán mindent beleadott, inkább az a probléma, hogy nem alkalmas a szerepre - én maximum egy szánnivaló öregembert láttam benne. A hangja sem egy kiforrott bariton, pedig koránál fogva már nincs nagyon hova fejlődnie.

Catherine Carby-nek, aki a polgármester fiát, Auréliót alakította, voltak szép pillanatai a magas hangoknál, a mély tónusúaknál azonban már-már fülsértő volt.

Az előadás kétségtelenül legjobb énekese és talán legjobb színészi alakítást nyújtó szereplője Paula Sides volt, aki Aurelio feleségét, Eleonórát formálta meg. Nála éreztem leginkább azt, hogy a hangja nagyobb termekbe való lenne. Amikor bárkivel duettben énekelt, felerősítette partnerének hangját, így az már-már jónak tűnt: pl. az első felvonásban az Eleonora-Eustachio Un instante i mali obblio kezdetű kettős egészen kiemelkedő volt.

Summázva megállapíthatom, hogy az ötlet jó volt, csak a kivitelezés nem: az English Touring Operának vagy másik, kisebb létszámú (kevésbé jó énekeseket igénylő) darabot kellett volna választania, vagy ezt az operát egy másik társulatnak kellene előadnia. Az alapanyag megvan hozzá, igény is van rá, így nagyon remélem, hogy az utóbbira is sor kerül.

Ezért sokszor buzdítom a rendezőket, hogy a klasszikus darabok mellett vegyenek elő még sosem játszott műveket: maximum nem úgy sikerül mint kellene, de próbálkozni azért szabad.