Paranoia és gyilkosság a nagyvárosban / Annelies Van Parys Private View című darabja az Armel Operaversenyen / PRAE.HU

Az előadás radikális újszerűsége többek között abban állt, hogy a narratívát a vetített képek hordozták, az énekesek pusztán kommentálták a vetítővásznon megjelenő történéseket. A közönség mintegy külső szemlélőként betekintést nyert egy nagyvárosi bérház lakóinak mindennapjaiba. Az előadást úgy hirdették, mint Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmje által ihletett produkciót. A három vetítővászon valóban egy ablakra emlékeztető formát alkotott, illetve a kissé kusza narrációból végül egy gyilkosság története bontakozott ki. Azonban a filmmel ellentétben itt nem a férj, hanem a feleség gyilkolt. Ezenkívül két alkalommal maga a rendező is megjelent előttünk, amint egy régi típusú televízió-készülék beszél általában a gyilkos szándékról és a gyilkos motivációiról - szemét azonban fekete csíkkal takarták ki.

Maguk az énekesek szürke öltönyben és kosztümben léptek színpadra. Nem volt valódi karakterük és egyéniségük, nem kapott konkrét nevet az általuk alakított szerep. Egyszerűen a hangfajuk alapján különböztethettük meg őket. A rendezői szándék értelmében „pusztán semleges operátorként funkcionáltak”, hiszen első megtekintésre úgy tűnt, hogy minden megszólalásuk alkalmával egy-egy karaktertípust, és nem valódi személyeket képviseltek, akik a mozgalmas nagyvárosban élték kisszerű életüket. Összefüggő cselekményt hiába is próbálnánk rekonstruálni, ugyanis hagyományos értelemben ilyen nem volt az előadásban.

színpadkép

Vázlatosan azonban mégis felfedezhettük, hogy a darab egy háztömb zárt világán keresztül próbálta bemutatni a lakók kapcsolatteremtési kudarcait, felvázolva a modern ember világtól való elidegenedését. A panelház lakói önmagukba zárkóztak, és képtelenek voltak az egymással való kapcsolatteremtése. A gondnokon keresztül kommunikáltak egymással: neki volt bejárása minden lakásba, ő funkcionált közvetítőként az egyes konfliktusok, problémák esetében. A felvillantott életképek a neurotikus, lakása elhagyására képtelen lányról, a magányos férfiról, aki csak álmában képes a csábításra, vagy a fiatal párocska kisstílű életéről epizódok laza sorát alkotta, és nem álltak össze egységes történetek.

A vetítővásznon megjelenő képsorok leginkább a némafilmek, illetve az 1950-60-as évek filmjeinek képi világát idézték. Az elviselhetetlen fülledt meleget mikróban vagy melegszendvicssütőben elolvadó tárgyakkal igyekeztek érzékeltetni. A sütőbe helyezett fürdőkádban elolvadó vaj, a konyha asztalon megsült tojás és szalonna, de leginkább a szétolvadó óra képe Salvador Dali szürrealisztikus képeinek világát jutatta eszembe. Ezek a képsorok jól megteremtették az előadás nyomasztó, sokszor zavarba ejtő hangulatát. Ahogyan a zene is hasonló érzetet keltett: a zenekari kíséret több esetben zörejekből, elhaló hangokból állt, és elsősorban a hangulati aláfestés megteremtés lehetett a célja vele a zeneszerzőnek.

színpadkép2

A fekete-fehér képsorokon narancssárga vagy kék színnel kiemelt figurák vagy tárgyak időről időre abba az illúzióba ringattak, hogy lassan csak összeáll előttünk a történet, hiszen a rendező nyilván azért irányítja ezekre a tárgyakra, emberekre a figyelmünket, mert valami történni fog velük. Ugyanakkor Tom Creed a videoinstallációk világát idéző színpadra állítása rendre átejtett bennünket. Az előzetes ismertető szerint az előadás a valóság és a vetített képek kapcsolatát kutatja, és főtémája a hétköznapokban eluralkodó paranoia, amely humoros, szatirikus és tragikus jeleneteket egyaránt eredményez. Ehhez az alkotók nem gondolták fontosnak a hagyományos cselekményvezetést. Ehelyett a kísérleti filmek világából kiindulva egyfajta mozgóképek egymás utáni sorozatával kívántak megragadni hangulatokat, a modern ember elidegenedett életérzését.

Az öt szólóénekes igyekezett kifejezően elénekelni a deklamáló énekszólamokat, amelyek olykor nagyon közel álltak az élőbeszédhez. Sokszor úgy tűnt, hogy az énekesek nem is énekelnek, hanem szavalnak. A hirtelen váltások a mélyebb regiszterekből a magasabb részekre több esetben is megerőltetőek voltak az énekeseknek. A két szopránnak pedig voltak technikailag nehezebb szólamrészei, de ezeket is sikerült jól megoldaniuk. Nem éreztem nagy hangoknak a szólistákat, de úgy gondolom, hogy egy ilyen modern darab nem is követeli meg a nagy volumenű énekhangokat. A zenekar Eitanne Siebens vezényletével fegyelmezetten és precízen játszotta végig az estét.

színpadkép3

Izgalmas kísérleti előadásnak lehettünk tehát szem- és fültanúi az Armel Operaverseny utolsó előtti előadásán, amely megpróbálta összekapcsolni a filmművészetet és a zenés színházat. Az eredmény egy nehezen befogadható, érdekes előadás lett, amelyet a maga komplexitásában a befogadók csak többszöri megtekintés után képesek megérteni. Sajnos azonban erre élőben már nem lesz lehetőségünk Budapesten.

Annelies van Parys: Private Wiev

Opera három felvonásban. Szövegét Jen HADFIELD T. S. Eliot-díjas költő írta

Alfred Hitchcock Hátsó Ablak című filmje alapján.

Ani Sargsyan – mezzoszoprán

Johanna Zimmer – szoprán

Truike van der Poel – mezzoszoprán

Martin Nagy – tenor

Guillermo Anrozena – bariton

Andreas Fischer – basszus

Közreműködik: Pannon Filharmonikusok

Dramaturg: Gaea SCHOETERS

Videó és díszlet: 331/3 Collective