Lehet-e mesterségesen botrányt kelteni egy filmfesztiválon előre eltervezett ötlet alapján? Shia LaBeouf magánakciójával például elérte a 2014-es Berlinálén, hogy a sajtó egy ideig rá figyeljen. Nemes Gyula is hasonlóval próbálkozott a Zero első vetítésén, a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon, és láthatóan mindent gondosan előkészített. A film író-rendező-producere provokatív performance-szal állt elő, amely legfeljebb arra volt elég, hogy például ennek a cikknek a bevezetőjében említést kapjon.

Már a vetítés előtt érezhető volt, hogy valami készül. Nemes Gyula izgatottan járkált fel-alá az előcsarnokban a film logóját ábrázoló pólóban, és valamilyen gerillaakció keretében a Thermal Hotel bejáratához is kikerült a Zero egyik posztere. A vetítést személyesen vezette fel, megosztva a jelenlévőkkel egy titkot, miszerint a film cenzúra áldozata lett: szerinte a Filmalap kilátásba helyezte, hogy a produkciónak vissza kell fizetnie a támogatást, ha nem vágja ki a végső változatból azokat a kockákat, amelyeken a botcsinálta ökoterrorisák egy meg nem nevezett magyar politikus fényképén tartanak lőgyakorlatot. Még egy tollat is felmutatott a közönségnek, amellyel végül kénytelen volt kisatírozni a filmből a kérdéses képeket. A filmben végül a poltikus arca valóban átfirkálva látható.

Nemes Gyula

A vetítés után tévéstábok pásztázák a közönség soraiban ülőket fejfénnyel és hatalmas kamerával, láthatóan botrányra éhesen. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Nemes Gyulának minden igyekezete ellenére sem sikerült felháborodást keltenie. A három főszerepet alakító színész is megjelent a be nem jelentett, spontán közönségtalálkozón, egyenesen a reptérről. Tolmács hiányában a rendező magára vállalta a fordítást. Kifejezetten kellemetlen volt, ahogy az újságírónak, aki hosszas unszolásra feltett egy egyébként teljesen releváns és érdekes kérdést, Nemes egy előre kigondolt panelmondattal válaszolt. A poén alapja az volt, hogy a kérdés irányától függetlenül arról kezd beszélni, köszöni a meghívást, jól érzi magát a fesztiválon. Úgy éreztem magam a nézőtéren, mintha mindannyiunkat báboknak nézne a saját bábszínházában. A performance-on az is kiderült, hogy a színészek nemhogy nem látták még a filmet, de nem is tudják pontosan, miben szerepeltek. A rendező láthatóan nagyon élvezte, hogy úgy beszél a Zeróról, mint egy betiltott alkotásról – ami elképesztően nagy túlzás.

Nemes Gyula egyébként 2008-ban ennél sokkal visszafogottabb jelenlétével nagyobb figyelmet kapott: akkor a Letűnt világ című alkotása megnyerte a Kristály Glóbuszt. A rendező több szálon is kötődik Csehországhoz, a prágai FAMU hallgatója volt, a cseh újhullám legendája, Věra Chytilová and Karel Vachek osztályában. Mostanában a filmjei cseh kooprodukcióban készülnek, ahogy a Zerót is a Cseh Filmalap bevonásával készítette el, illetve német szponzorációval is kiegészült, de a magyar támogatás, ahogy elpanaszolta, az utómunkánál elvette az alkotói szabadságát.

A beszámoló után végre magára a filmre is kitérve: összességében emlékezetes, ugyanakkor túlzsúfolt, hivalkodó és hatásvadász alkotást láttunk. A történet a civilizáció vs. természet ellentétpár mentén szerveződik. A modern világot jelentő halmazba minden civilizációs vívmány beletartozik, az autóktól a médián át a fogyasztói társadalomig (de legfőképpen a pénz), míg az ellentétes oldalon a vidéki lét, a friss levegő, a szerelem – és természetesen a méhek állnak. A főszereplő egy mézgyári munkás, akit az Egyetleneimből is ismert Kovács Krisztián alakít, megelégeli, hogy beleszólnak a munkájába, és kivonul a természetbe. Saját viskót ácsol, ahova egy nap megérkezik egy városi lány (Martina Kratka), akinek az apja történetesen befolyásos üzletember, aki egy telefontornyot üzemeltet a közelben, amivel busás vagyonra tesz szert. A főgonoszt a német Udo Kier játssza, aki Lars von Trier-filmekben gyakran felbukkan, és Jancsó Miklóssal és Bódy Gáborral korábban már forgatott Magyarországon.

Ahogy a leányzó felveszi a fonalat a vidéki léttel, és beletanul a méhészkedésbe, gyorsan összemelegszenek a fiatalok. (Különösen bizarr ötlet, hogy az intim jeleneteikből nem maradnak ki a méhek és a méz sem.) Az időzített bomba akkor robban, amikor kiderül, hogy az antenna pusztítja a köré repülő méheket. A Bonnie és Clyde-szerű páros ekkor megkezdi a modern városi vívmányok teljes felszámolását. Ahelyett, hogy csak az öreget állítanák meg, a bosszút kiterjesztik a politikusokra, a plázákra, mintha ők okoznák a méhek pusztulását. A pillangó-hatás elmélete mentén akármeddig el lehetne jutni az ok-okozati láncon, akár ennél tovább is. Van egy nagy csúsztatás abban az érvelésben is, amit a terroristák egy megafonban kiabálnak: ha a méhek kipusztulnak, a virágok beporzatlanul maradnak, elfogy az élelem, következtetésént kihal az emberiség is. Anélkül, hogy különösebben elmélyedtem volna az élelmiszertudományban, zavar annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy az emberiség fő táplálékát jelentő gabonafélék – nagyon leegyszerűsítve: a nyugati társadalmakban a búza és az árpa, a keletiekben a rizs – éppenséggel megvannak a méhek nélkül is, minthogy szélbeporzásúak. Ezzel persze nem szeretném elbagatellizálni a méhek kipusztulásával járó rettenetes ökológiai rizikót, de az emberiség éhenhalása nem tartozik közéjük.

A méhész-terroristák – a 12 majmot (Terry Gilliam, 1995) megidéző akcióban – először a bankautomatákat és a tévéadásokat hekkelik meg, aztán tüntetést kezdeményeznek a méhek megmentéséért, szórólapoznak, matricáznak (a plakátról és Nemes Gyula pólójáról ismert méhes falragaszokkal), majd a mozgalom forradalommá nő. A folyamat egyre radikálisabbá válik, militarizálódik, előkerülnek a fegyverek is, és ettől kezdve ez az ellenálló csoport, élükön a természet gyermekeivel, semmivel sem jobb már a gonosz multiknál és pénzembereknél. Nagyon károsnak tartom, hogy az ökoterrorizmust a fesztiválkatalógus (és a film kommunikációja) összemossa az anarchizmussal. Ha a flm nézőjében rögzül a film főhősével kapcsolatban gyakran használt "anarchista méhész" kifejezés, és ezután végignézi az eszement ámokfutást, amit generál, valószínűleg egyenlőségjelet tesz a két értékrend közé. Holott az, amit a filmben látunk, az egy ideológia erőszakos terjesztése és másokra való ráerőltetése („Csatlakozz hozzánk, vagy megölünk!"), a politikusok megkínzásában és a vásárlók agyonlövésében kiteljesedő pusztítás, míg a hivatkozott anarchia a hatalom nélküli társadalmi rend megteremtésére lenne.

A forgatókönyv, amelyet az Egyetleneimhez (2006) hasonlóan Nemes Gyula ismét Beregi Tamással közösen írt, tele van pontatlanságokkal és túlzásokkal. Nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy a méhek kipusztulásáért a plázákban vásárolgató fogyasztók vagy a mobiltelefon-használók a felelősek, ezért nem ellenük kellene fordulnia az állatok megmentését a zászlajára tűző mozgalomnak. A karakterek stilizációja, a rossz-jó ellentétpárra való redukálása parodisztikus megoldás, és nem rossz ötlet a burleszk-esztétika megjelenése sem. Főként, mivel a műfaj hagyományosan a modernitással küzdő kisember konfliktusát jelenti meg. Veit Helmer filmje, a Tuvalut (1999) szintén a burleszkhez nyúl, amikor a régi világ és az azt elpusztító modernitás összeütközését ábrázolja. A hagyományos értékeket nosztalgiával kezeli, de szükségszerűnek mutatja be a megváltozásukat. A Zero ezzel szemben a „régen minden jobb volt” alapgondolatára épül, teljes fejlődésellenességet hirdet, egyszerűen visszasírja a civilizáció előtti időt. A filmben az érintetlen paradicsomi állapotok Afrikában jelennek meg. A forgatás részben Burkina Fasóban zajlott, ahol Nemes Gyula eredetileg dokumentumfilmen dolgozott, és az utóbbi időben rendszeresen visszajár.

A Zerót, mint Nemes korábbi filmjeit, most is Dobóczi Balázs fényképezte. Parodisztikus elemként minden egyes kép, amely a civilizáció világát vagy az oda tartozó szereplőt ábrázolja, ezüstös szűrőt kap, míg a természetiek aranyszínűt. Amikor ezek összetalálkoznak, a kép színezete vágásonként változik, hol az egyik karaktert, hol a másikat mutatva, ami borzasztóan zavaróvá válik. A színes megoldások mellett a már említett burleszk-betétek fekete-fehérek, de egy idő után eltűnik a következetesség, és véletlenszerűen változik a színek telítettsége, akár még egy beállításon belül is. A négy, egymástól élesen elkülönülő stílus közti oda-visszaugrálás nagyon megterheli a filmet, látunk dokumentarista képeket, neoburleszk jeleneteket, egy méh szemszögét imitáló kísérleti filmes megoldásokat, rengeteg archív felvételt, egymás után, váltogatva. Annyira sok a képtartalom, hogy nehéz befogadni, amit látunk: egy villanásnyi időre feltűnnek politikusok, háborúk, egy sor ismert magyar személyiség, filmkészítők, egyetemi tanárok, Andy Vajna (ki tudja, miért, a környezetvédő aktivisták mellett) és maga a rendező is. A retinaszaggató gyorsmontázs túlzott használata miatt a filmet rendkívül megterhelő nézni, amely láthatóan a koncepció része, de nem tesz hozzá a film élvezeti értékéhez. Pater Sparrow filmjében, az  1-ben (2009) azért működhetett jobban az archív anyagokból összevágott montázs, mert arányosan el volt osztva, adott egy különleges ritmikát. Nemes Gyula koncepciója szerint azonban egy blokkba kerül mindez és zavaróan túlzó lesz. A cseh együttes által előadott, egyébként remek cirkuszi zene a háttérben maradva támogatta volna az erőteljes vizuális ingereket, így viszont, hogy szinte végig jelen van, agyonnyomja a filmet.

Nagy kár a Zeróért, mert a globalizmus-kritikájával és rosseauiánus alapgondolatával egyet lehet érteni. Ezeket az értékeket azonban belénk sulykolja, olyan szájbarágósan, hogy semmi teret nem enged a néző saját gondolatainak. Én azt gondolom, hogy egy ilyen univerzális és fontos témáról csak úgy érdemes beszélni, hogy a film párbeszédet generál a nézők között. Makavejev filmjeiben a provokáció és a polgárpukkasztás például nem fordult önsztárolásba. A Zero esetében pedig úgy érzem, a rivaldafény inkább a rendező személyének szól, nem az általa artikulált társadalmi problémáknak.

A Zero a fesztivál honlapján és a facebookon.

A képek forrása: Film Service Festival Karlovy Vary.