Város a háború viharában / Donizetti Calais ostroma című operája az Armel Operaversenyen / PRAE.HU

Gaetano Donizetti közel hetven operát komponált, de ezek közül mindössze néhányat játszanak rendszeresen a világ dalszínházai. A Magyar Állami Operaházban több mint tíz éve csak két vígoperája (a Szerelmi bájital és a Don Pasquale) számít állandó repertoárdarabnak. A mester egyéb komolyabb tárgyú operáit pedig csak alkalomszerűen, egy-egy koncertszerű előadás keretein belül tekinthette meg az elmúlt tizenkét évben a budapesti közönség. Ezek az előadások kivétel nélkül Edita Gruberova vendégszerepléseihez kapcsolódtak. Ez nem véletlen, hiszen a művésznő a modern operajátszás történetének egyik legnagyobb bel canto énekese.

Donizetti idejében a korszak sztárénekesei elvárták a komponistáktól, hogy olyan zeneszámokat írjanak nekik, amelyek lehetőséget nyújtanak számukra bravúros énektechnikájuk megcsillogtatására. A zeneszerzők ezért általában mindig konkrét énekesek számára írták darabjaikat, s ily módon azok főbb szerepeit egy-egy híres énekes egyedi hangi adottságaihoz igazították. Többek között ez is szerepet játszik abban, hogy a bel canto operákat napjainkban ritkábban állítják színpadra. Ugyanakkor, ha van egy kivételes adottságokkal rendelkező énekesnő – mint külföldön egykor Joan Sutherland, a fénykorában lévő Gruberova, Maria Callas vagy manapság Anna Netrebko (aki több Bellini- és Donizetti-opera hősnőjét magas színvonalon képes interpretálni), baklövés lenne nem színpadra állítani ezeket a darabokat. Hiszen a bel canto operák lendületes, magával ragadó muzsikája általában elnyeri a közönség tetszését, de csakis abban az esetben, ha megfelelő énekesekkel adják elő őket. Legalább a szoprán és tenor főszerepekre találni kell a bel canto műfajban jártas, biztos énektechnikával, a nehezebb ékítményeket is szépen megoldó énekeseket. Amennyiben egy Donizetti-opera főszerepeit sem tudja egy színház megfelelő módon kiosztani nincs értelme előadni a mester operáit.

II. felvonás, finálé

Az English Touring Opera az Armel Operaversenyen bemutatott Calais ostroma produkciójával pont az volt a legnagyobb probléma, hogy az előadás megvalósítói közül senkit se éreztem igazi bel canto énekesnek. Ezenkívül a Thália Színház rossz akusztikája és kis színpada sem kedvez egy Donizetti-opusz előadásának: a kórus és a zenekar kis létszáma sokat elvett a zenei élményből. A világ operaházai általában ennél kétszer nagyobb zenekarral és énekkarral adnak elő egy romantikus operát. James Conway rendezése se sikerült a legjobbra. Nem azért, mert a színpadra állítás igyekezett egyfajta általános példázatként beállítani a történetet, hanem mert mindezt meglehetősen ötletszegényen valósította meg.

A szürke és nyomasztó színpadkép egy apokaliptikus világot tárt elénk: a mennyezetről szakadt rongycsomókat lógattak be, a színpad közepét egy hatalmas, megtört beton henger uralta, a színpad is töredezett betont imitált, amint ócska rongyok voltak szétdobálva. Az utalás nyilvánvaló: a háború pusztítása már mindent tönkre tett, az emberek pedig csak vegetálnak ebben az értékpusztult világban. Az énekesek szakadt ruhában a megtört katonákat és a sokat szenvedett civil lakosságot jeleníttették meg. A történet eredeti ideje lényegtelen, mert a mondanivaló általános és örökérvényű.

Nicholas Merryweather

A rendező mondanivalója túl didaktikus, a színpadkép pedig kevésbé ötletes, de ennél nagyobb baj volt, hogy a rendezés nem fordított nagy gondot a színészvezetésre, ennek következtében az énekesek nagyrészt maguktól tették, amit gondoltak szerepükről. A beállítások tablószerűek és statikusak voltak, az énekesek is sokszor a közönség felé fordulva, kimerevedett pillanatképként adták elő szólószámaikat. A második felvonásban előkerült egy kisméretű, talapzaton álló ötágú csillag szobor, ami valószínűleg az elveszett és megtört dicsőséget ábrázolta, de különösebb funkciója nem volt. Az énekkar tagjai körbeadták és megcsókolták: így búcsúztak az élettől, de maga a rendezés semmilyen asszociációra nem adott különösebben okot ezzel kapcsolatban.

Az eredetileg happy enddel végződő darab harmadik felvonása nem illett a rendezői koncepcióba, így Conway egyszerűen kihúzta azt. Ezáltal egyrészt hatásosabban sikerült befejeznie a történetet, ami egyfajta katarzist is kiválthat a befogadóban, másrészt azonban nem egyedülálló megoldásról van szó. A darab előadás-története során ugyanis már a zeneszerző életében éltek ezzel a gyakorlattal. Maga Donizetti se volt megelégedve az operával, ezért tervezte az átírását, de erre végül nem kerített sort. Ugyanakkor véleményem szerint egy ilyen változtatásról illik tájékoztatni a közönséget, ezért ezt jelezni kellett volna a színlapon.

Paula Sides, Catherine Carby, Andrew Glover és Craig Smith

Az énekesek kétségtelenül lelkes, ám erősen középszerű produkciót nyújtottak. Craig Smith Calais polgármesterét alakította, és bár nincs nagy volumenű baritonhangja, végig kellemes hangszínnel, szép dallamíveket formálva adta elő szólamát. Emellett színészi alakítása is hatásos volt: az ostromgyűrűbe zárt város vezetője egy kétségekkel küszködő, de eltökélt öregember volt. Catherine Carbynek nem volt könnyű dolga Aurelióként, de technikailag pontosan énekelte el szólama nehezebb részeit is, ugyanakkor szerepformálása egysíkúra sikerült. A férfit indulatos és kiszámítható figurának mutatta, aki mindent igyekszik megtenni családja érdekében. Feleségét, Eleonorát Paula Sides formálta meg, aki kétségtelenül tisztességesen helytállt a színpadon, de sok pluszt nem tett hozzá a figurához. Hangilag olykor küszködött szólamával, színészileg pedig kevésbé volt hatásos alakítása. A versenyszerepet éneklő Nicholas Merryweather eredetileg III. Edwardként lépett volna színpadra, de az angol király csak a harmadik felvonásban szerepelt volna, ahol mindenkinek megbocsájt, így a hat calais-i polgárnak végül mégsem kell feláldoznia magát. Mivel azonban a rendezői elképzelések véglegesítése során úgy alakult, hogy a harmadik felvonást kihúzták, az angolok vezérének kisebb szerepében hallhattuk az énekest. Ez alapján baritonját korlátozott magasságokkal rendelkező, színtelen énekhangnak éreztem. A zenekart Jeremy Silver vezényelte. Kezei alatt a Pannon Filharmonikusok precíz és összeszedett játékot produkáltak, ugyanakkor nem tudták maradéktalanul kibontakoztatni a zenekari kíséretben rejlő sokszínűséget. Az énekkar szépen teljesített, de kis létszáma miatt a kórusjelenetek nem voltak elég ütősek és magukkal ragadóak.

Paula Sides és Catherine Carby

Egy felemás előadásnak lehettünk tehát tanúi az Armel Operverseny második estéjén. Jó volt hallani egy ismeretlen Donizetti-operát élőben, de jobb lett volna, ha a rendelkezésre álló énekesekhez választ inkább darabot az English Touring Opera társulata. A bel canto szerelmesei minden bizonnyal nagy várakozással néztek az előadás elébe, hiszen Budapesten ritkaságszámba megy egy-egy igazi bel canto darab előadása, de minden valószínűség szerint várakozásaikat csak részben elégítette ki ez a produkció.

Gaetano Donizetti: Calais ostroma

Opera két felvonásban

Szövegét Salvadore Cammarano írta Luigi Marchionni azonos című drámája, valamint Luigi Henry azonos című balettje alapján.

Magyarországi ősbemutató

Az English Touring Opera (London, Egyesült Királyság) előadása

Edmondo - Nicholas Merryweather

Eustachio de Saint-Pierre, Calais polgármestere - Craig Smith

Eleonora, Aurelio felesége - Paula Sides

Aurelio, a fia - Catherine Carby

Pietro de Wisants - Matthew Stiff

Giovanni d’Aire - Andrew Glover

Giacomo de Wisants - Matt R. J. Ward