A legendás művészcsalád sarj Marie Breznay már ifjúkora óta Franciaországban él. Festő- és fotóművészként dolgozik: ragyogó rajzok, festmények, videomunkák, animációs filmek, storyboardok is dicsérik keze munkáját. Másik fő tevékenységi körét a franciaországi vizuális nevelésben találta meg. Pécsett és a Pesti Vigadóban olyan nagyméretű fényképeket állított ki, amelyeket részben a párizsi Tuileriák 17. századi görög-római szobormásolatairól készített. A merész kivágatú, érzéki részletfotók a Pygmalion-mítosz reminiszcenciáit idézik, hiszen elbizonytalanítják nézőjüket: vajon élő testeket látunk rajtuk? Az „ékszertetoválásként” ható graffitik ahelyett, hogy lealacsonyítanák ezeknek a szobroknak a művészi auráját, éppen hogy megnemesednek az arany szín használata miatt. A különböző nagypolgári lépcsőházakban készített fényképek érdekes térbelsőin a geometrikus formák szépsége mellett figyelemre méltók a színhasználat (piros, fekete, fehér) visszafogottságából adódó erőteljes kontrasztok is.

Császár Gábor változatos műfajokban és témákban alkotó, világot járt művész, aki hosszú évtizedek óta, számos fórumon (egyetem, rajziskola, gimnázium) tanít fiatalokat látni és alkotni. Munkáiban a szín- és anyaghasználat változatossága lehet kiemelendő szempont. Például a Tricolor című sorozaton a hagyományos ikonfestészetre emlékeztető technikával dolgozott. A festékkel alapozott fenyődeszkákon véséssel, visszacsiszolással hozta létre izgalmas, változatos felületeit: körformákba ízesülő, dinamikus vésetek és szelíd színek izgalmas, kecses vonaltáncát. A Bagatellek című sorozaton többnyire az alapszínek vibráló szintézise valósul meg. A legősibb alakzatok jelennek meg – mint például a fészekforma –, melyek archetipikus asszociációkra ösztönözhetnek. Mozgatható elemekből felépített, vidám színű, interaktív kirakós játékok elemeire emlékeztető formákból készített szoborinstallációi (Objekt forgó formákkal 2004; illetve 2005) egy napon talán köztéren is láthatók lesznek, a játékos vizualitást és kinetikus munkákat kedvelők nagy örömére.

Homolya Gábor grafikus, képzőművész, fotós, animációs filmes, az utóbbi időben javarészt ironikus, sajátos hangvételű kollázsokat, montázsokat, homokapplikációs műveket, boxokat, asszamblázsokat, tárgyszobrokat/objekteket alkot. A rendkívül aktív, nevettetve gondolkodtató, gondolkodtatva nevettető művész az irodalomból, a képzőművészetből és az életből egyaránt merít motívumokat. Munkássága arra világít rá, hogy legyen szemünk egyszerű tárgyakban, jelenségekben meglátni a műalkotáscsírákat, mint ahogy Homolya tette, amikor egy rozsdás lavórdarabban felfedezte Jézus Krisztus korpuszát (Szanticskai pléhkrisztus), mely Pécsett és a Pesti Vigadóban is kiállításra került. Egy-egy híres művész „rekvizítumait” vagy attribútumait feldolgozó objekteket is szép számban találunk életművében. Például a Dalí-objekten a spanyol festő védjegyévé vált kackiás bajuszt két ecset jeleníti meg.  E ’homolyagok’, azaz a saját fejlesztésű tárgyi gegek örömteli „aha” élményeket ígérnek a Chagall-installációnál ugyanúgy, mint a Groteszk-kiállításon díjat nyert Paradicsomkapu esetében.

Kállay Zsolt grafikusművész, tipográfus, ötvös-aranyműves 1999-től országos napi- és hetilapokban publikálta grafikáit, de sorra jelentek meg gyermekkönyv-illusztrációi is. Keserédes lényeglátás és némely esetben a tragikum jellemzi alkotásait. Utóbbi egy szemernyi humorral elviselhetőbbé teszi a tartalmat, s hatványozottan jelenik meg a Sírjaink hol domborulnak, az 1956 vagy akár a Téli erdő című képeken. A szibériai hómezőkön menetelő magyar katonák égi útjukat járják a monokróm grafikán, a pesti srác egy bérház udvarán azt a reflektorfényt és dicsőséget kapja meg, amit valóban kiérdemelt hősiességével. Egy Ikarus buszos ábrázoláson az igen teherbíró, sőt külföldön is nagyon népszerű jármű „bukása” Ikarosz tengeri zuhanásával kontaminálódik. Érdemes külön megcsodálni a nagyméretű grafika kihajtható angyalszárnyait is. A Bauhaus Mädschen című képen a görög csatahajók frontális részében elhelyezett Niké-szobor tréfás átfogalmazásával találkozunk, de elképzelhető, hogy a fiatalabbaknak esetleg a Titanic című film egyik jelenete fog eszébe jutni az első rápillantáskor.

Kneisz Eszter gobelinművész a többiekhez hasonlóan, ismételten nem egy műfajban alkot, sőt még egyes műfajokon belül is változatosan, nagy kísérletező kedvvel dolgozik. A nagyszámú gobelin, objekt mellett nemcsak akvarelleket, olajképeket készített, de kipróbálta magát a díszítőfestészet, a grafikai kísérletezés és legutóbb a tértextilek területén is. Egyik legmonumentálisabb tértextilje a Keringő. A munkán egy gyönyörű, változatos kékekkel megszőtt halraj vonulását figyelhetjük meg, talán a megszületés előtti léttengerben úsznak ezek a „lélekhalacskák”, s az elrendezés meg a színhasználat révén vonulásuk harmonikusnak látszik. A megszületés utáni állapot, a társadalmi lét kérdésköre jelenik meg a Nincs válasz, illetve az Elmennék című sorozatokon. Ezek az alkotások a közösségi illemszabályok, szokásrendszerek, illetve az egyén és a tömeg viszonyát boncolgatják, de a tömegből való kiemelkedés lehetőségeit is. Újabban Kneisz Eszter digitális képalkotási módszerekkel dolgozza át legjobb munkáinak képi részleteit, melynek eredménye például a Nincs válasz című tértextil képelemeit kaleidoszkópszerűen sűrítő nyomtatott táblakép. Különösen izgalmas felfedezni a férfi-női kapcsolatra utaló jelzéseket ezekben az embersziluettekben vagy tanulmányozni a színhasználat szimbolikáját.

Tápai Nóra textil- és grafikusművész sokoldalú, széles látókörű alkotó. Munkáit nemcsak itthon tüntették ki számos díjjal, de Japánban is rangos elismerést érdemelt ki. Nem zárkózik be egyetlen műfaj gyakorlásába, hiszen foglalkozott ipari formatervezéssel, kitanulta a számítógépes grafikát, tipográfiát, sőt még pszichológiai érdeklődését sem hagyta veszni. A Mivé leszünk? (Szondi-teszt) című monokróm vászonnyomaton elrévedező kislányarcot látunk, a pszichológiai teszt emberalakjainak montázsából kirajzolódva. A különböző pszichotikus betegségekben szenvedők portréi negatív ikonná válva azokat a lelki csapdákat szimbolizálják, mely felé egy emberi élet eljuthat. A második életkorszakban következik be a „szerelem sivataga” (François Mauriac), az ábrázolásban kiszáradt fa motívuma és Rodin múzsája, Camille Claudel fájdalmas portréja tűnik fel.  A nyomatsorozatban a Metamorfózis című munkapár absztrakt módon jeleníti meg egy, a számítógépes torzítások miatt nehezen beazonosítható struktúra felbomlásának folyamatát. A Genezis című nyomaton high-tech, űrhajószerű képrészletek kombinálódnak Michelangelo sixtus-i kápolnájának Teremtés-jelenetével.

Radó László grafikus, festőművész szintén világot járt alkotó. Sokáig élt és tanult külföldön, kiváltképp Svájcban, de két évet töltött gyerekként Egyiptomban is, tehát többféle és mély kulturális inspirációk érték. A vándorkiállításokon leginkább síkplasztikákat mutatott be. Bevallottan inspirálja a zene, különösen Wagner muzsikája, ahogyan erre a tárlaton kiállított munkák címei is (Wagner-variációk) utalnak. A léleksikolyok egzaltált szenvedélyességére figyelhetünk fel itt, illetve a természeti formák és anyagok sokféle felhasználására (homokszemcsék, „művészsóder”, hálószerkezet). A Magyar föld című kép megidézi az alföldi tájképfestészet hagyományait (különösen Tornyai János festményeire gondolok), de távolról Mednyánszky hatása is érezhető. Nem eldönthető első látásra, hogy zajos, feldúlt, dühöngő tengerhullámokat vagy felszántott, magokkal, ekenyomokkal „kidíszített” termőföldet látunk-e, de éppen ez teszi érdekessé, talányossá. A Tóparti látomás (Balaton) vászondarabok applikációiból összeállított síkplasztikát ismét a rendkívül intenzív expresszionista színhasználat jellemzi, tökéletes kontrasztba kerülve Egry József Balaton-festészetével.

Kecskés Zoltán grafikusművész a kiállítás-sorozat megálmodója, szervezője és kurátora, létösszegző tartalmú műalkotásokkal örvendeztette meg a tárlatok látogatót. Például a habkartonra színes ceruzával rajzolt Elmetérkép című alkotásra Kecskés egy cérnaszálstruktúrát feszített magára a képfelületre, az emberi agy megjelenítése mellett a járás igéhez kapcsolható 13 igekötőt rajzolta fel, amely az észjárás, azaz az agykapacitás elképesztő változatosságát próbálja megmutatni. A Szösz I. és Szösz II., illetve az Időröntgen, valamint az Apokalipszis című alkotások összefüggő sorozatot alkotnak, a triptichon az egyébként „nem létező”, mégis számunkra oly meghatározó időprobléma kérdéskörét járja körül. Simone Weil szavaival: „Az idő nem létezik (csak legfeljebb a jelen, mint határvonal), mégis alá vagyunk vetve neki. Ez a sorsunk. Annak vagyunk alávetve, ami nem létezik.” Ezek az alkotások egyszerre idéznek biológiai formákat, ősegysejtűeket és barlangrajzokat is, de felfedezhetők bennük figurális részletek, például a mindenség partján, a magány végtelenségében halászó kisfiú vagy éppen a koponyamotívum Stephen Hawking „mindenségelméletét” továbbgondolva. A képek célja az időtapasztalat furcsa paradoxonjait három dimenzióban átvilágítani, az „ősidőt”, az emberiség idejét és az egyéni halál tragédiáját egyaránt feldolgozva.

Székely Judit textilművész, aki szintén főszervezőként vett részt a kiállítás-sorozat megvalósításában, kiérlelt, általános igazságokat sűrítő, de magánmitológiát is szerepeltető munkákat állított ki a kiállítások különböző állomásain. Például az Egyenes Labirintus című gobelinje egy azonos című Pilinszky-verset gondol tovább a hosszú, hímzett gobelinszalag formájában. A színek rendkívüli tömörségére, zamatára figyelhetünk fel ezen a gyönyörű textilen, melynek kiindulópontja az a sajátkészítésű művészkönyv volt, amelyet Borges Képzelt lények című könyve inspirált. A Kárpitlevél című rendkívül összetett szőttes képi motívumain egyéni mitológia nyomaira is bukkanhatunk, Nagy László-, Dés László- és Kecskés Zoltán-idézetekkel. A kárpit mondanivalóját eleve meghatározza a haláltáncmotívum. A szövés folyamatát is tekinthetjük egy olyan útnak, utazásnak melyet végül felülír a személyválogatás nélküli haláltánc (dance macabre). Az Ösvényeidre taníts meg engem... (Zsolt. 25.4) című gobelinre Márai Sándor szavai kerültek. A pécsi és a budapesti tárlaton is a kiállítás fő helyére került ez a mű, nem véletlenül, hiszen egyaránt összefoglalja a kiállítás, s mindannyiunk sorsfeladatát is: „Minden nap tovább kell menned, nem tudhatod, meddig élsz s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához. Ezért menj minden nap tovább sebes lábakkal és szegényen is.”

Az Arany Város művészcsoport ethoszának nevezhetjük, a folyamatos aktivitást, hogy a tárlatok ’apropos’-ján sok-sok új munka születik, másrészt a hétköznapokra, illetve az alkotómunkához is lendületadó hitet tudnak meríteni a csoporttagok. A fent említett kilenc művész mellett remek munkáival gazdagította még a tárlatokat Rétfalvi Orsolya könyv- és könyvrestaurátor, Szinte János festőművész, Olajos György festőművész és Csovelák Edit textilművész is. A közösségi cselekvés, a valódi összefogás az egyik legnagyobb hiánybetegségünk, erre volna leginkább igényünk ma Magyarországon, ahol sajnos inkább a végletekig fokozódó széthúzás, viszálykodás és nem utolsó sorban a szélsőséges individualizmus jellemző. Viszont mindig vannak, lesznek ellenpéldák, arra hogy egy semmilyen értelemben véve sem homogén közösség, hogyan képes mégis együtt cselekedni.