A tábor utolsó napján délutáni vendégeink nem is igazi vendégek, hiszen velünk voltak korábban is: Rácz Péter beszélgetett Reet Klettenberg műfordítóval. Reet az első naptól fogva velünk volt, részt vett a szemináriumokon és a programokon is – egyet kivéve, amikor a Skanzenben kellett énekelnie, de talán megbocsátható, ha egyszer az észt kultúra és hagyományok ápolásával, közvetítésével foglalkozik. Reet ugyanis szinte megszállottan fordít magyarról észtre. A beszélgetés után kénytelen voltam elkérni tőle a publikációs listáját, mert képtelenség volt egy szuszra lejegyezni mindent.

Megjelent már észtül Reet fordításában A fehér király (Dragomán György), az Iskola a határon (Ottlik Géza), a Sinistra körzet (Bodor Ádám), az Édes Anna (Kosztolányi Dezső), A Pál utcai fiúk (Molnár Ferenc), és a Lila királylány (Dóka Péter). Hozzáteszem, hogy az első észt fordítószeminárium, melyen Füreden részt vett, 2006-ban volt. Mindössze 9 éve. Tudom – azaz Reet tudja – fokozni: ezek csak az önálló kötetek. 16 rövidpróza is gazdagítja ezt a listát. És 7 Petri vers. Meg 8 Oravecz Imre. 18 vers ezeken kívül. Valamint két dráma. Döbbenetes, ugye?

Reet észt lektorként került Magyarországra, ehhez a munkához nem volt elvárás a magyar nyelv ismerete, bár nyilván nem volt hátrány, ha valaki legalább alapszinten pötyögött magyarul. Reet ezért, amiikor nem tanított, órákra járt, hogy magyarul tanuljon. Mindannyiunk szerencséjére tanárnője (akinek a neve nem derült ki, de jöhetne kommentben a cikk alá, ha kiderül) irodalmon keresztül tanította a nyelvet, mindenféle olvasnivalót nyomott a kezébe, köztük… melyik is… a Toldi! A Toldi volt az első olvasmányélménye, melynek hatására úgy érezte, hogy fordítani szeretne. „Lassan olvastam akkor, de valahogy átrágtam magam ezeken a könyveken. Aztán habzsolni kezdtem a magyar irodalmat, szerintem azért, mert jó könyveket kaptam az elején. Olvasni olvastam, de nemigen beszéltem. Csak amikor úgy ítéltem meg, hogy tudok már valamelyest magyarul, akkor szólaltam meg.” Más nyelveket tudsz? – kérdezi Rácz Péter. Nem – mondja Reet –, már nem, a magyar az olyan, hogy mindent elnyom. Mással egyszerűen nincs gyakorlatom.

Megtudjuk tőle, hogy Észtországban általános iskolai kötelező olvasmány A Pál utcai fiúk, és Nemecsek neve hallatán mindenki tudja, kiről is van szó. Sokan ismerik az Egri csillagokat, Kertészt, Márait, Lázár Ervint, Janikovszky Évát, és Petőfit. „Sőt, van egy költőnk, akit úgy szoktak emlegetni, hogy az észt Petőfi.” (Lydia Koidula – a szerk.) A kérdésre, hogy melyik szöveg izzasztotta meg leginkább, Reet az Édes Annával válaszol: „Akkoriban nem hittem benne, hogy képes leszek ezt a könyvet lefordítani. Füreden találkoztam egy indiai fordítóval, aki azt mondta, csak az 5. fejezetig kell kitartani, utána már könnyebb lesz. És tényleg, igaza volt. Nem tudom, mi volt benne nehéz, de nem adta magát könnyen a szöveg. Az Édes Annát egy észt lektor hiányolta észtül, és kérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem lefordítani. Egyébként ez volt az egyetlen, amit úgy kértek tőlem, a többit mind én választottam. Azokat választom, amiket szeretek.”

A fordító aztán elkezdi kiadóknak ajánlani a fordításait, ő maga marketingeli a könyvet, elküld róla egy tartalmi összefoglalót, nagyjából 20 oldalnyi részletet a fordításból, a mű hazai és külföldi recepcióját ismerteti, és elmondja, szerinte miért fontos az adott mű. Kiderül, hogy publikációinak csak nagyjából a feléért kapott bármiféle tiszteletdíjat. Mindezek ellenére Reet fiókja majd’ leszakad, gondolom, a könyvformájukat benne váró fordításoktól. Ott pihen észtül a Finnugor Vámpír (Szécsi Noémi), az Éltem (Pályi András), Az utolsó farkas (Krasznahorkai László), a Bab Berci kalandjai (Lázár Ervin), a Verhovina madarai (Bodor Ádám), az Asszony a fronton (Polcz Alaine), az Utas és holdvilág (Szerb Antal), a Romlás (Bartis Attila), az Elnémulás (Hubay Miklós), a Budapest noir (Kondor Vilmos) és még valami, amit nem árulhatok el, a cím  az előadóterem fogságában marad, de annyit mondhatok, hogy monumentális vállalkozás.

„Sok testvérem van, és nem nagyon szeretnek olvasni. Az egyik húgom, aki általános iskola óta jóformán semmit nem olvasott, elolvasta észtül A fehér királyt , méghozzá viszonylag gyorsan, s azt kérdezte, hogy van-e folytatása. Van, amikor úgy érzem, hogy nem vagyok teljesen haszontalan.“

Délután Pécs játssza a főszerepet, a Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének vezetője, Mekis D. János érkezik, hogy bemutassa a Pécsett emblematikus figura, az író és séf P. Horváth Tamás (sokaknak csak Petőfi) első regényét, a Tündérvárost. Beszélgetésük elején mindjárt teszünk is egy történeti, várostörténeti és kultúrtörténeti sétát a városban, hiszen a mű egyik főszerelője a város maga. Mekis egyébként műveltségregénynek nevezi a könyvet, P. Horváth nagyon alapos kutatásokat végzett, levéltárakban ült naphosszat, és dolgozta fel a város emlékeit, valamint kereste a másik főszereplő, Zsolnay Miklós nyomait. „A könyv arról az időszakról, a 20. század elejéről szól, amikor a modern város megszületett. Ekkor született meg a modern Pécs is. Zsolnay Miklós a manufaktúraalapító Zsolnay Vilmos fia; a menedzser korai típusa volt ő, 8 nyelven volt tárgyalóképes, a kis manufaktúrából ő hozott létre világhírű gyárat. A regény nem csak Pécsett játszódik, hanem Magyarországon, az Osztrák–Magyar Monarchiában és a korabeli Európában is.“

Keretes szerkezetet ad a táborban, hogy az első naphoz hasonlóan ismét olyan regény kerül terítékre, melyben hangsúlyos szerepe van a szabadkőművességnek. „A szabadkőművességnek nagy hagyománya van Magyarországon – mondja Tamás. Kezdődött a testőrírókkal Bécsben, folytatódott a Garibaldi-szabadságharccal, ahonnan rengeteg katona tér vissza ezt a felvilágosult eszmeiséget és a rítusokat magával hozva. Ez volt a kor Facebookja; a páholyokban rangkórság nélkül találkozhattak olyanok, akik egyébként a társadalomban hasonlóképp sosem.“

Mindenféle élvezetek, örömök közt a gasztronómia is fontos szerephez jut, menüsorok érzékletes leírását kapjuk, összefut a nyál a szájban. A regény egyik helyszíne egy vadászház Sasréten – pontosabban a Vadászház Sasréten; itt költenek el szereplőink egy Pazar vacsorát, és itt költhetnek el az olvasók is hasonlót; Tamás ugyanis a ma is létező hely séfjeként fog tevékenykedni, érdemes hát ellátogatni oda. Miután a Tündérváros utolsó négy példányát dedikálja az érdeklődő hallgatóknak, ízelítőt kapunk szakácsművészetéből is. A délután folyamán ugyanis  – bár a közértbe nem János és Tamás, hanem Péter ment le, hiszen most egy másik Tamásról és másik Jánosról van szó (bocs)  –, Tamás irányítása alatt, János segítségével lecsó készült, bográcsban méghozzá, és mindjárt kétféle; egy a vegáknak, egy a húsevőknek. Volt abban paradicsom, paprika, burgonya, cukkini, padlizsán, hagyma, fokhagyma, só, bors, kömény, a húsosban lapocka és szalonna.

Csendben ettünk, csak a kanálcsörgés hallatszott. Egyrészt, mert jól esett az étel, másrészt azért, mert a táborból a lecsó elfogyasztása után már csak a János-áldás maradt.