Az igencsak aktuális témát, különféle képzőművészeti ágakon, projekteken, performanszokon keresztül bemutató kiállítás, vagy inkább kiállítás-sorozat, a Velencei Biennále ideje alatt, de attól különállóan működik. A kiállítótér pár teremből áll, a termek fala derékmagasságig láttatni engedi az épület esszenciáját, a téglát. Felette fehér, kopott vakolat: „én nem kecsegtetlek semmivel, (most) pont ilyen vagyok. A kétszárnyas ajtón át Velencére, a vízre is nyithatsz. A kiállított alkotások portrék: önarcképek, vagy városképek, folyamatosan változó, alakuló térképek, melyeken kénytelen leszel a saját helyed is megtalálni, vagy bennük önmagad felismerni.”

Luigi Bona üvegcipőkkel léptet be minket, melyek két oszlopra állítva, egy Coca-Colás amerikai zászlót kereteznek. Az olasz művész az idén százéves üveget újraértelmező alkotásaival a milánói Expón is kiállít. Az anyag összeköt, Amerika Velence hátteréül is szolgálhatna? Akár még Molnár Ferenc darabját is belekeverhetnénk a témába, de ki tudja, azt Bona olvasta-e. Annyi bizonyos, hogy a nyúlánk, felfelé kunkorodó orrú, színes cipellőket tényleg Coca-Colás üvegből gyártotta, és nem volt könnyű dolga a művésznek: több évig tartott, amíg a kemény üveget sikerült „megdolgoznia”, Velence képére formálnia.

A belső teremben többek között Aldo Navoni, más néven Alfarm nyolc fotójával találkozunk. Ő a graffitiken és a külvárosi feelingen keresztül értelmezi újra Velencét. Sacca Fisola szigetének életképeit sorakoztatja fel. Hogy jön ez a szelfihez? Való igaz, hogy a központi témát közvetlenül csak Iveta Tomanová szlovák szobrász alkotása jeleníti meg: egy szelfirúdon fényképezőgépet tartó, önmagát instruáló, cirkuszidomárra emlékeztető nyúlánk alakot láthatunk, de a kiállítás sok darabja arra a borgesi gondolatra reflektál, hogy a világ, a tájak, a városok és élőlények lefestése során pont saját magunk arca rajzolódik ki.

Simonetta Moro egy falon található két alkotása világítja meg a legjobban ez utóbbi gondolatot. A Velence 1729–2014 című, nem más, mint egy térkép, melyen 250 év változásait figyelhetjük meg. Különböző színű rétegek jelzik a város különböző korszakainak labirintusát: a legalsó, a tintával rajzolt réteg az 1729-es állapotokat, míg a kék színű az 1844 és 1889 közötti időszakot, a zöld pedig az 1930 és 2015 közti korszak állapotait tükrözi. Sravanthi Juluri indiai festő csodásan mozgalmas, Voyager című képe is egy térkép labirintusára emlékeztet, mellyel talán saját lelkünkbe kalauzol.

A Szent Márk tér forgatagában árulják a botot, hogy kellő távolságot tarthassunk saját magunk és a gépeink között, melyeknek segítségével megmutathatjuk, milyen csodálatosak voltunk egy csodálatos helyen. Günter Pusch Zylinderkopfját is nyilvánvalóan a technika működteti. Van, aki szerint ez nagyon rossz világ felé vezet, a személyes kommunikáció és az emberi kapcsolatok rovására megy, de sokak szerint az interaktivitás rengeteg jót is tehet/tesz velünk. A művészet szerencsére nem minősít, vagy ítélkezik, csak elgondolkodtat, és persze gyönyörködtet is. A Zylinderkopf azért mégiscsak egy gyönyörű, vörös hajú nő portréja, a Zeina Kamareddine Badran három festményén látható – összevarrt hálóra emlékeztető – anyagok viszont az Ominous (vagyis baljós) nevet kapták.

A kiállítás központi alkotója, Fiona Ai Bubble mind a természeti szépségeket, mind pedig a technika vívmányait a művészet szolgálatába állítja. Valódi mágus, kozmopolita „mixer”. Négy országot, három kontinenst tekinthet szinte hazájának. New Yorkban és Párizsban tanult. Jelenleg Münchenben él, ahol 2013-ban, a legmodernebb művészi technikák alkalmazásáért megkapta a Futurum Award díjat. Azt vallja, nem véletlenül hívják Ainak (ami mind kínaiul, mind pedig japánul szerelmet jelent), hisz leginkább ez az őserő mozgatja az alkotásokat. Munkáit egyfajta „Self-Transformation”-öknek tartja, ahol egy magasabb tudatra jutva, folyamatos szellemi változásokon megyünk keresztül. A művészettel tehát egy jobb életben lesz részünk. „Vizuális szimfóniáiban” a három nagy dichotómiát kívánja egyesíteni: a technológiát a természettel, a természettudományt, technikát a szellemiséggel, a valóságot pedig a képzelettel. Ha megnézzük, és átgondoljuk a Sakura 5_72 című képét (pont azt, ami messziről becsalogatott a sikátorokba), mindezt érteni fogjuk. A festmény címe cseresznyevirágzást jelent, de pont így hívják az egyik legmodernebb japán gyorsvonatot is. Közelebbről azt is látjuk, hogy azt a távolról hívogató, csillogó effektet, részben a lekapart festékrétegnek köszönhetjük. Mert, ahogy Apuleius mondaná, „Lector intende: laetaberis!”

A SELF: Self Portaits című kiállítás a Venice Art House-ban és a Palazzo Ca’Zanardi-ban látható az olaszországi Velencében 2015. májusa és novembere között.