A négy részes minisorozat Elizabeth Strout Pulitzer-díjas regényén alapul. A címszereplő (McDormand) egy idős nő, aki a nyitójelenetben épp öngyilkossághoz készülődik, a szcéna viszont flash forwardnak bizonyul. Nem a legkifinomultabb, de kétségkívül ütős felütés, hatásvadász voltát ráadásul ellensúlyozza, hogy a depresszió és a mortalitás fő témái eme egzisztencialista hangvételű történetnek. Sőt akár úgy is értelmezhetjük, hogy mielőtt a címszereplő épp megölné magát, lepereg előtte az élete.

Eztán visszautazunk az időben jó negyedszázadot: Olive tanítónő, aki fél lábbal már a nyugdíjban van. A főhősként tanárokat felvonultató mozifilmektől csupa nagyszerű mentorhoz vagyunk szokva, legyen az Robin Williams a Holt költők társaságából vagy akár Dumbledore. Olive nem antagonista, ugyanakkor szigorú, de igazságtalan. Szokatlanul realistán ábrázolt antihős: évtizedeket húzott le egy vidéki iskolában, ezalatt utálatos mizantróppá vált. Még az a kevés jó tulajdonsága is bajt hoz a fejére: szívén viseli a hátrányosabb helyzetű helyi gyerekek sorsát, saját fiát viszont elhanyagolja, így eltávolodnak egymástól.

Férje (Richard Jenkins) a kiköpött ellentéte, nem csoda, hogy házasságuk nem épp tökéletes. Az első epizód kapcsolatuk elhidegülését mutatja be. A nyitó bonyodalom egy haláleset: Mr. Kitteridge gyógyszerészetet vezet, és egyik alkalmazottja hirtelen meghal. Erre is mondhatnánk, hogy sablonos csavar, de ez csak az első a történet számos halálesetének sorában. A miliőt szokás szerint egy új jövevény szemén keresztül ismerjük meg: egy fiatal nő tölti be a megüresedett munkahelyet a gyógyszerészetben. Ő azonban nem csupán a közönség avatárja, hisz hamar fontos karakterré válik: őt magát is tragédia éri, mely után jótét lélek főnöke viseli gondját, ami pedig Olive-et teszi féltékennyé (miközben ő is másfelé kacsingat). A széria hangvételét már az első rész megalapozza: e karakterdráma csupa veszteség, tragédia, hanyatlás, konfliktus és családi működésképtelenség. Miközben nem hiányzik belőle a fanyar humor sem, amit főleg Olive ünneprontó energiavámpír figurája szolgáltat.

A többi három rész alkalmával érdeklődésünket részben az tartja életben, hogy köztük éveket ugrunk az időben. Ilyet meglehetősen ritkán látni televízióban, és csak egy minisorozat esetében tud mindez működni, heti vagy pláne napi sorozat alkalmával nem. Egy heti sorozatban is legfeljebb évadok között telik egy jelentős idő a mű világában, ami ráadásul rímel arra, hogy a szezonok forgatása közt öregszenek is a színészek. Ha bemutatnak nekünk egy markáns karaktert, ösztönösen érdekel minket, hogy hogyan alakul majd az élete, és ezt a fajta kíváncsiságunkat e széria hiánytalanul kielégíti. A további három részt tehát egy „ilyen volt, ilyen lett” dramaturgia működteti, melyen keresztül az alkotók az idő múlásának romboló erejét is bemutatják. Ahogy Olive öregszik, egyre többen hagyják magára, és senki élete nem úgy alakul, mint ahogy eltervezték. Mindez alapján e széria akár sokkoló és demoralizáló valóságshow-nak is tűnhet, de nem az. A halálesetek sem olyan felkavaróak és erőszakosak, mint a Trónok harcában. Hiába regényadaptáció, e széria a sorozatírás szabályait is teljesíti. Minden epizód egy-egy külön idősíkban játszódik, így aztán van eleje, közepe, vége, azaz bonyodalma, tárgyalása és megoldása. És a jellemfejlődés sem hiányzik e történetből, ami egyre oldja depresszív hangulatát.

A minisorozat egészen biztosan a legadekvátabb formátum egy ilyen regény, egyben egy ilyen jellegű történet filmre vitelére. Nagyjátékfilmek nem tudnak hatékonyan felvázolni ilyen nagyívű történetet, annál lendületesebbnek ildomos lenniük, sosem árt például, ha kvázi real time-ban játszódnak. És míg a szórakoztató, glamúros, eszképista történetekhez illik a filmszínházak hangulata és az, hogy a publikumnak ki kell mozdulnia otthonról, a realizmusnak épp a nappaliban a helye. Az Olive Kitteridge alkotói nem hagyják parlagon a minisorozatok előnyeit. Amilyen az, hogy egy ilyen szériát részben az tart életben, hogy a folytatásos sorozatokkal ellentétben tudjuk, minden szál következetesen el lesz varrva, és nem kell a színvonal drasztikus romlásától, színészek lelépésétől, vagy elkaszálástól, és ezáltal félbemaradó történettől tartanunk. Az sem hátrány, hogy (ennek megfelelően) miniszéria esetében az alkotóknak nem kell epizódról epizódra megküzdeniük azért, hogy a néző ne pártoljon el.

A Olive Kitteridge fő erőssége midnemellett a világelső színvonalú színészi játék, melyet ráadásul nem csak másfél, hanem négy órán keresztül élvezhetünk. A címszereplő tökéletes sorozathős, hisz ugyanolyan markáns, egyedi antihős, mint például Dr. House vagy a hasonlóan pesszimista Rust Cohle a True Detective első évadából. Ki ne akarna egy ilyen gazdagon megírt főhőst épp McDormand alakításában látni, aki ráadásul játszott már hasonló karaktert a Majdnem híresben és a Fargóban is? De épp ennyire remek választás a jóhiszemű férj szerepére Jenkins vagy akár Murray, aki Olive második partnerét játssza (és egyben Mr. Kitteridge kiköpött ellentétét). Nem kell ahhoz a Sráckornak lennie egy filmnek, hogy az alkotók az idő múlását is tudják hatásosan ábrázolni benne, bár ebben már nem remekel különösebben az HBO e szériája, drámai fizikális átalakulást nem kínál. De az alkotók összességében példás munkát végeztek, sőt talán még túl is teljesítettek, a főcímzene például túl jó ahhoz, hogy csak négy alkalommal halljuk.