Mátrai Diána Eszter dramaturg, a prae.hu színház rovatának vezetője beszél nekünk a kortárs magyar színházról. „Kőszínház? Van abban alternatíva?” Ezt a címet adta előadásának, a cím idézet a Mohácsi testvérek Liliomfi-átiratából. Sok különböző irány megfigyelhető a magyar színjátszásban, mondja, a kortárs dráma sajnos kevéssé van jelen, azonban erőteljes tendencia, hogy a színházak klasszikusokhoz nyúlnak és azokat átértelmezik. A színház helykeresésének tematizálása is fontos tendencia, a legtöbb előadás reflektál önmagára, a színház helyzetére. Már a darabválasztás is politikai állásfoglalás, vagy hívjuk inkább témaválasztásnak, hiszen a másik fontos tendencia az alkotópárosok, vagy egyenesen csoportok megjelenése, és dráma helyett gyakori, hogy inkább előadásszövegről kellene beszélnünk. Emellett a drámaiság új nyelvet, gesztusrendszert kapott, fontos lett a mozgásszínház, a bábszínház is megújult – utóbbiak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen külön képzést is kaptak.

Az alkotócsoportok megjelenésével (vagyis azzal, hogy már nem egy drámaíró és egy rendező jegyez egy-egy előadást, hanem legalább egy rendező és egy dramaturg, olykor a díszlettervező, a zeneszerző és a színészek is, egy egész társulat) a darabok már nem értelmezhetők önmagukban, hiszen azok gyakran a színészek aktív közreműködésével jönnek létre, vagy épp az adott színészekre írják a szerepeket, és gyakran a színpadi tér, a zene is hangsúlyos része egy-egy előadásnak, az csak velük együtt működik. Így volt ez Shakespeare korában is, mondja Dini, tulajdonképpen visszatértünk ehhez a hagyományhoz.

Négy előadást választott, melyekről részletesebben beszélve, majd melyek szövegrészleteinek elemzésével bemutatja a mai magyar színházat. A Bodó Viktor rendező és Kovács Krisztina dramaturg által létrehozott A revizort a Vígből, Pintér Béla és társulata Titkainkját, a Mohácsi testvérek e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY című előadását és Zsótérék W. S. Othello néger mórját a Stúdió K-ból. Ezek mindegyikére igaz, hogy alkotócsoportok hozták létre őket, hogy a díszlet és a zene jelentős szerephez jut bennük ('Zsótérékon' az imént Zsótér Sándor rendezőt, Ungár Júlia dramaturgot és Ambrus Mari díszlettervezőt értettem). Mindegyikben megjelenik a színház önreflexiója, és jellemző, hogy az előadás depresszív, de közben végignevetjük; a komikum és a tragikum úgy lép bennük interakcióba, hogy előbbi nem felkönnyíti az utóbbit, hanem épp ellenkezőleg hat, és elmélyíti azt. A nevetés ki is zökkent, ettől aztán a színpadi történés távlatot nyer, és a néző elkezd gondolkodni a problémáról. Nagyon sok ezekben az előadásokban a keresztutalás, melyek áthallásokkal, gyakran szójátékok által idéznek fel kontextusokat, és vonnak be más műveket, vagy éppen napjaink történéseit a darabba.

Esti vendégünk Székely Kriszta rendező, akire szintén jellemző, hogy alkotótárssal dolgozik. „A legjobb barátom és dramaturgom Szabó-Székely Ármin, hosszú éjszakákon át folytatunk vérre menő vitákat, beszélgetéseket arról, hogy mi maradjon és mi ne. Nagyon fontos nekem a sűrűség. Nem szeretem a túlírt szövegeket, nem tesznek jót a színháznak. Eleve nagyon nehéz dolog darabot választani. Tekintetbe kell venni, hogy melyik színházban melyik országban rendezek, kiknek akarok mondani valamit, a színészek hol tartanak az útjukon épp, kinek milyen szerepet kellene adni. Ha megvan a darab, akkor jön az Árminnal való szkander, aki nagyon tisztességesen védi a szövegeket a hülyeségektől” – mondja.

„A színházban a legnagyobb élmény a színész, és az, amire ő képes. Azon vagyok, hogy mindenki hozza ki magából a maximumot, de ez nehéz. A jó színészek tényleg az idegrendszerükkel és a lelkükkel dolgoznak. Nem könnyű darabokat rendezek, és amikor valakit heteken át napi 8 órában arra kényszerítesz, hogy ezeknek a bugyroknak a legmélyére lemenjen, azokra a helyekre, melyekre az ember nem szívesen látogat el magában, előbb utóbb ki fog borulni, és azt mondja, elég a kínzásból. Ilyenkor, ha ő azt érzi, hogy már ott van, én pedig azt, hogy még nem, át kell lendíteni őket ezen a ponton, de ez konfliktusokkal jár.”

„Nagyon sokat foglalkozom a térrel. A beszélő díszleteket nem szeretem, de igyekszem olyasmiket kitalálni, amik szolgálják a célt, a mondandót, vagy újabb értelmezési síkot hoznak be. A Vígben rendeztem az Asszony a frontont, ott azt szerettem volna, ha a színpad térdig tele van sittel. Nem engedték, és ez nem is baj, de ezt például szeretem, mondhatni mániám. Dinamikus talajnak hívom ezt, nem szeretem, amikor látni lehet a színpadot. A Színművészetin Moliére Don Juanját rendeztem, egy kisteherautónyi földet cipeltünk fel a terembe, és az borította a színpadot.”

Szó esett arról is, hogy befolyásoló tényező természetesen, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre egy-egy előadás létrehozására. E témában először természetesen először az mondható el, hogy mindig kevés, ami van. De a kérdésre, hogy mit csinálna akkor, ha végtelen mennyiségű pénz állna rendelkezésre, Kriszta nagyon fontos választ ad: „Nem lenne jó, ha végtelen mennyiségű pénz lenne erre. Ha két teniszütővel megy egy labdával kimész a rétre, és ott ütögetni kezded, az nem olyan élvezetes, mint amikor van háló, és fel van rajzolva a pálya – azon megszületik a játék. Ha nincsenek keretek, nincs játék sem; az nem tenisz, csak a semmiben ütögetsz egy teniszlabdát.”

Elmesélte a teljes alkotási folyamatot, beszél a színészvezetés módszereiről, ezeket nyilván nem írhatom le, pedig érdekes volt, de marad az olvasóknak az eredmény – Kriszta sok külföldi felkérést kap, de a Katona társulatához csatlakozott, és ez a tény biztosítja, hogy láthatjuk itthon is rendezését. Sőt, tervei szerint a színházépületen kívüli tereket is birtokba vesz majd.