Imreh András egy csoda. Ezt még sosem mondtam neki, most viszont világgá kiáltom. Olyan nyitottsággal és humorral érkezik minden évben, úgy mozgatja meg a fordítókat, olyan fesztelen, nyitott légkört teremt, hogy arra minden évben újra rácsodálkozom. Az én elefántcsonttornyomba csak a hangok egy része szűrődik fel a szeminárium alatt, állandó informátoraim Reet és Owen. Tegnap egy Karinthy szöveget kapak a fordítók, abból mára elkészült egy nyers fordítás. Csoportokban beszélték meg, hogy mik voltak a fő problémák. Elsősorban a szójátékok okoztak fejtörést. Owen angolra fordít, ahogy a táborban Betti is. Most nem csak Bettivel dolgoztam, mondja Owen – és hozzáteszi, hogy nagyon sokat segít neki a közös munka, főképp, hogy Betti magyar lévén különösen sokat tud neki segíteni, ez élesben is így van, mindig jó egy célnyelvet is ismerő forrásnyelvi anyanyelvűvel közösen folytatni a munkát –, vegyes nyelvű csoportok voltak, így aztán azt is el kellett magyarázni, hogy a mi nyelvünkön mit jelent, mitől működik az általunk talált megoldás. Többször volt olyan, hogy kiderült, ugyanaz, vagy nagyon hasonló szerkezet létezik és használható egy másik nyelven is.

Mindenkinek ilyen műfordítói utat kívánok, ami így van kikövezve – mutat körbe Péczely Dóra –, ilyen helyekkel, eseményekkel, mint ez a tábor. Dóra ma egyszerre két minőségben van jelen, egyrészt a Tilos az Á könyvkiadó főszerkesztőjeként bemutatja a kiadót, mint az ifjúsági irodalom fontos új színfoltját, másrészt éppen e minőségében arra is kérték a szervezők, hogy ő válassza ki a szerzőt, akit bemutat a tábor résztvevőinek. A korábbi tudósításokból nyomokban kiderül, hogy időről időre előkerül az irodalom, az írók és költők, vagy akár tanárok, fordítók szerepvállalásának kérdése. Nincs olyan előadónk, aki ne érintette volna ezt a témát, és ez új dolognak tűnik; emlékeim szerint a korábban ez a probléma nem, vagy alig volt jelen. Dóra választásában is a szempont játszott szerepet, nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok, mondja, hogy itt ül a körünkben Bódis Kriszta.

Ő tehát a szerző, akire Dóra választása esett, közvetlen apropója pedig a frissen megjelent Carlo Párizsban című könyve, melynek főhőse egy cigány fiú, a könyv középpontjában pedig a gettóbeli élet, a gettóból való kikerülés áll. Rögtön nyelvileg és politikailag érzékeny témával kezdünk, nem is kezdhetnénk mással, körül kell járni, hogy lehet-e használni a cigány szót, vagy a politikai korrektség jegyében csak a roma használható. Kriszta részletesen kifejti, mi is lehet ennek a kulcsa, körüljárjuk a szóhoz tapadt sztereotípiákat, stigmákat, s végül olyasmire jutunk, hogy mondhatja bárki, aki úgy használja a szót, hogy abban nem jelennek meg ezek a negatív felhangok. Ennek szellemében én használni fogom.

Kriszta belülről ismeri a gettót. Korábban hosszú dokumentumfilmeket készített köztük élve, „ma már nem csinálnám – mondja –, szociopornónak szoktam hívni az ilyesmit. Megcsináltam ezeket a filmeket, de zavart, hogy nem változott a világ semmit. A fesztiválokon persze nagyon bólogattak a filmjeimre és rácsodálkoztak a problémára, de ennyi. Sokat írtam is közben; úgy éreztem, hogy fikcióban sokkal jobban lehet erről beszélni.”  ’98 óta folyamatosan Ózdon van, a Hétes-telepen. Mesél a fordítóknak az ottani körülményekről, hogyan hatott a gyár bezárása, hogyan pusztult le a környék, hogyan kerültek az ottmaradók elképesztő körülmények között, víz, villany nélkül, pusztuló környezetben, melyet aztán, csakúgy, mint magukat, tovább pusztítottak. A filmek persze némi figyelmet irányítottak a témára és a helyre, olykor sikerült is némi támogatást szerezni, de ez nem megoldás, hosszú távon nem eredményez fenntartható változást. 1600 ilyen gettó van Magyarországon, mondja Kriszta, olyan rendszert kell kidolgozni, ami működik. Csak beköltözve, együtt dolgozva lehet valamit tenni, mondja. És meg is csinálta, amit mond, alkotótábort hozott létre ott, gyerekeknek, ez volt az ő megoldása, az alkotás élményét adni nekik, kinyitni a világot, a képessé tétel módszerével közelíteni – ezzel a felnőttekhez is közelebb lehet kerülni. Az először gyanakvó, egyenesen ellenséges közeg aztán megváltozott, befogadták őt és a tábort. Megállt a rombolás, mondja, oly módon sikerült megváltoztatni a Hétest, hogy ma már egymásnak segítenek lépcsőt építeni, lyukakat betömni, tetőt kiigazítani.

Azóta a Van Helyed Alapítvány keretében tevékenykednek, hátrányt kezelnek, tehetséget gondoznak délutánonként. Az oktatás is gyakorta borzalmas állapotban van ezeken a helyeken, de gyakran az is gondot okoz, hogy a gyerekek eljussanak a foglalkozásikra. Azon igyekeznek, hogy a tehetséges gyerekek képesek legyenek innen minőségi iskolára váltani. Van is már eredmény: a programjukban részt vevő 12 gyerek mindegyikét felvették gimnáziumba, egy hetedikes kislány pedig felvételt nyert az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba, noha még csak hetedikes. „Ők egyébként nyolcan vannak testvérek, az öccse tíz éves, és zseniális verseket ír. Most épp táboroztatjuk őket, a táborban odajött hozzám, lenézett a lábamra, ki volt lakkozva a körmöm. Kék lakk – mondta. Mint a Carlóban. Most olvasom másodszor. Azt a falopásos részt nagyon jól megírtad.”

Te mit saccoltál, kik lesznek a Carlo olvasói? – helyezkedik a kérdezői szerepbe Kriszta. „Ha sikerül megtalálni a megfelelő csatornát, középosztálybeli szülőket és tanárokat céloznék vele, hogy aztán ők adják a gyerekek kezébe. Ez volt az egyetlen könyv – mondja Dóra –, amelynél nem láttam a gyerek olvasót, csak azokat, akik a kezébe fogják adni.  Nem tudom elképzelni, mit olvasnának azok, akik egyébként nem olvasnak.” „Pedig egyszer csak megjelentek a gyerekolvasók. Nem a középosztálybeliek – mondja Kriszta –, hanem azok, akikről a könyv szól. Azt látták, hogy végre azonosulni tudnak a főszereplővel, a történettel. És mindez irodalmi közegbe emelődik. Mi ezt nőként ismerjük, a férfiirodalomban folyton pasik rajonganak nőkért, nekem nőként folyton nőként kellett rajonganom. Amikor először olvastam jó nőirodalmat, akkor éreztem, hogy na végre. Ilyesmi lehet ez nekik. Pedig van roma irodalom. Van cigány irodalom, vannak cigány szerzők, vannak olyanok is, akik cigány származásúak, de ehhez problematikus a viszonyuk, és vannak, akik nem cigányok, de a tapasztalatot beemelik az irodalomba. Miért nincs egy kiadó, ki ezt áttekinti? Aki vállalja a cigány irodalmat. Akkor persze lehet vitatkozni róla, hogy szegregál-e ez a besorolás, vagy sem, de bár ott tartanánk, hogy erről vitatkozunk.”

A két lány – bocsánat, a lelkesedés fiatalít, a temperamentum, a csillogó szemek nem engednek nőt írni, a nő az valami komoly, a lány csapong kicsit, zabolátlanabb, rendszeren kívülibb, nekem ők lányok – lelkesedése átragad a közönségre is, a beszélgetés befejeződik, de a hallgatók gyűrűje veszi körül Krisztát, aki vibrál, ragyog ebben a közegben, és sajnálja, hogy nem marad sokáig, de várják a gyerekek, ott van most nagyobb szükség rá, abban a táborban, miközben persze róluk szólt az is, hogy most itt volt. Róluk beszél végig nem magáról, vagy magáról mégis; aki feltette az életét valamire, nem értelmezhető anélkül.

Este L. Varga Péter a kérdező, és Dóra válaszol. Sok minden előkerült már a délutáni beszélgetésben is. A Tilos az Á, mely a Pagony égisze alatt működik, új színfolt az ifjúsági könyvkiadásban, a létrehozáskor abban biztosak voltak, hogy nem akarnak olyan kiadót létrehozni, amilyen már van. Péter rá is kérdez, hogyan hozta létre Dóra a kiadó arculatát, mik voltak a szempontok. Először is ki kellett alakítani a kategóriákat – a Tilos könyvek három korcsoportnak szólnak: 12+, 14+ és 16+ e három kategória. Ez nem a szokásos felosztás, külföldön sem ez a minta, mégis ezt érezték működőnek – és működik is. Aztán kellett találni egy szerzői kört. Egyrészt a Pagonyos szerzőkből indult ki, akiket fel lehet kérni ifjúsági irodalomban alkotni is. Ez az igény néhány esetben találkozott a szerzők igényeivel is, hiszen néhányuk gyermekei idő közben épp ebbe a korba értek, így a figyelmük is inkább az ifjúságinak nevezett korcsoport felé fordult. Az ifjúsági irodalom elég béna elnevezés, mondja Dóra, angolul a young adult sokkal jobb, én a kamasz szót szeretem, de azt a kamaszok nem szeretik. (Ezen a ponton olyan javaslatok hangzanak el, mint a sihederirodalom vagy a süvölvényirodalom. De elvetjük őket, és megígérem Dórának, hogy nem ez lesz a beszámoló címe.) A másik módszer a kortárs szerzők listázása volt, közülük azok megkeresése, akik nem írtak még hasonlót, és hajlandóak lehetnek arra, hogy e furcsán címkézett műfajban alkossanak. Harmadik lehetőségként az kínálkozott, hogy Dóra számba vette a nem az írás felől érkező barátai közül azokat, akikről úgy véli, képesek volnának jó ifjúsági regényt írni. Így került a képbe például laboda Kornél rendező, aki azonnal igent mondott a felkérésre.

Arról is beszél, hogy miben más a felnőtt irodalom és az ifjúsági, hol húzódik a határ. Arra jut, hogy nem egyértelműen elválasztható a kettő. Példaként Dragomán György regényeit említi; a Fehér király olyan mögöttes tudást mozgat, olyan nyelvi struktúrát működtet, hogy a fiatal olvasó azt nem képes egészében befogadni. A Máglya azonban, mondja, simán olvasható e korosztály által is. Ez egyfajta szellemi patikamérlegelés, eldönteni, hogy képesnek tartunk-e egy adott életkorú olvasót arra, hogy értelmezze az adott szöveget.

Fontos volt számomra, mondja, hogy a könyveink egy része problémákkal foglalkozzon. Egy nagy kupac könyvvel érkezett egyébként, és azokat sorra bemutatja. És valóban, van azokban minden; betegség, kirekesztettség, az (ugyan aszpirinnel elkövetett, de mégis) öngyilkossági kísérletig fajuló kiberszekálás – ezt a zseniális szót a héten tanultam, egyszerűen használnom kellett –, árván maradt kisfiú, lakótelepen felnőtt ifjúság, széthulló család, gettóból kitörni akaró cigány fiú. Végigkérdezi a hallgatóságot, kinek mi keltette fel az érdeklődését, és látszik, hogy a szerzők jelenléte fontos szempont; Mán-Várhegyi Réka és Bódis Kriszta könyve bizonyult a legnépszerűbbnek. Az este végén mindenki kap egy-egy könyvet, Rékának innen üzenjük, hogy majdhogynem közelharc alakult ki A szupermenők egy példányáért.

Amikor a beszélgetés véget ér, mégsem ér véget; ahogy délután Kriszta köré, most Dóra köré sereglenek a fordítók. A lelkesedés ragadós, a póztól mentes, hittel teli szerepvállalás pedig ösztönző erő. Ezt kaptuk ma, ezen a napon. És már biztosnak látszik, hogy a kortárs magyar ifjúsági irodalom sorsa a fordulás.